Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)
Limbacher Gábor: Búcsújáróhely a Szentpéter-hegyen
ről általános tapasztalat, hogy Terénybe kerülvén egy-két évig vezette a búcsút, sokak szerint a kíváncsiság indítatására, a továbbiakban azután már elmaradt a részvételtől. így történt ez a századforduló után odakerült plébánossal, a 20—30-as évek fordulóján Kozma Istvánnal majd Kovács Jánossal is. A hegy tetején álló feszület érkezés utáni sorba csókolására a megkérdezettek egyöntetűen emlékeztek, e szokás mindvégig fönnmaradt. Az ezt követő imádkozási szokásokról már eltérőek a visszaemlékezések, de ez összefügghet a résztvevők — ezen belül a búcsúvezetők — és a szokás évenkénti alakulásával változásával. A kultikus cselekedeteknek úgy látszik nem volt teljesen kötött, merev rendje. Az ájtatosságot rendszerint ,,A keresztfához megyek..." kezdetű énekkel kezdték. Az idősebbek hasonlóan emlékeztek vissza arra, hogy ,,anná a keresztné éneköltek a népek, azon körű-körű búcsút jártak, stációt. A keresztbúcsút végezték. (...) oszt letérbetyűtek, mikor odajutottak a könyvvel, hogy le kell térbetyűni. Ahuri le kell tórbetyúni ott letórbetyütünk, ahol fölátunk, ott meg mentünk a lábunkon szépen." 71 A stációjáráson kívül is imádkoztak a szenvedő Jézushoz, rózsafüzért mondtak és végezték a lorettói litániát. Jónéhányan mise tartásra is emlékeztek, azonban a konkrétumokból az derült ki, hogy a kérdezettek a mise fofogalmát sajátosan értelmezték, tartalma injább csak a pap jelenlétére, prédikációjára és imavezetésóre vonatkozott. Egészen bizonyos, hogy mise végzés, gyóntatás századunkban semmiképp nem volt általános gyakorlat. A péterhegyi búcsún általában az összes nép együtt imádkozott, melyen kívül külön települések szerint, sőt egyénenként is végezhettek ájtatosságot. A közös búcsút gyakran a szandai előimádkozók — heten is voltak — irányították, máskor a többi csoport vezetőivel felváltva vezették az imádkozást. A serdültebb ifjúság számára már kifejezett lelki élmény t jelenthetett a szentpéterhegyi búcsú. ,,.. .12—13 éves lehettem, ő [Pálinkás Pál] meg hát meglett legény és ott imádkozik. Azt én nem láttam soha életemben, hogy egy legény imádkozzon a keresztnél, az meg (...) csak imádkozott és imádkozott, letérdepelve a kereszt előtt." 72 Az ájtatosság jellegéből és a búcsújáróhely kialakításából — feszület a hegytetőn, kút — úgy látjuk, hogy a Péter-napi szokás valójában fájdalmas búcsúnak számított, és az ájtatossági módoknak legalábbis századunkban semmi köze Szent Péter alakjához. Mindez a török kiűzése után fogadott búcsútartás feltételezésével teljesen egybevág és azt tovább erősíti. A búcsújárás egyik fő funkcióját a hegyen lévő kút látta el, mely a feszülettől mintegy 50 m-re feküdt. Vizét gyógyhatásúnak, ,,orvosságnak" tartották: ,,Olyan víz van, mint Hasznoson." 73 Leginkább szembántalmak, „varas" betegség, reuma, váll- kéz-, és lábfájás, kézbénulás, torokfájás, gyomorbántalmak és egyéb ,,nagy betegség"-ek esetére tartották hathatós szernek. ,,A lányok azért mosdottak a kútban, hogy szépek legyenek" — hallottuk egy helyen. 74 Mivel azonban másoknál ilyen indoklás nem merült fel, aligha valószínű, hogy ezen indíték általános lett volna. A kúttal kapcsolatos élménytörténetek esetében olykor különböző adataink vannak egyazon részeseményről, ami most is inkább a szokás módosulását mutatja, mintsem ellentmondást jelentene, hiszen a visszaemlékezések több évtizedet fognak át: ,,A kút körül így a bokrokon úgy csüggtek, mind a karácsonyfán a cifraságok^ a sok ruhadarab, akivel mosakodtak. Hát ha évtizedeken keresztül aznem használt vóna, akkor nem ömlött vóna a sok nép arra." 73 379
