Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Bozó Gyula: Tizen

ladtak keresztül, sokan nézték a furcsa menetet. Nem titkolt kíváncsisággal, főleg öregek és gyerekek igyekeztek a közelükbe férkőzni. Hozták és kínálták a kenyeret, majd a vizet. Éhséget nem érzett, a víz jót tett volna kiszáradt torkának, láztól gyötört testének. Ekkor vette észre, csendőrök kísérik, s nem a hegyivadászok, akik az erdőben rátaláltak. Ebből arra következtetett, azok ott maradtak a helyszínen, és a társai után tovább kutatnak. Ami később történt vele, annak valós tartalmában ő maga is nemegyszer kételkedett, és keserűen konstatálta az emberi kegyetlenség határtalanságát. A sátorlapot tapintotta, amibe beletették, amiben húzták, vonszolták négyen. Minden erejét megfeszítve tartotta magát, ugyanúgy, mint később, mikor kötözték. Másnap Sátoraljaújhelyre vitték, bezárták egy iskola tantermébe, ahol két idős karszalagos civil őrizte. Ők mondták neki; négy társát kivégezték. Aholltesteket megmutaták neki. Sorban, egymás mellett feküdtek mind a négyen az iskolaudvaron. Olgát rögtön felismerte, a többieket nem. Ungváron a kémelhárítók hallgatták ki. Faggatták, hol járt, kikkel találkozott? A kérdésekre rövid, konkrétumok nélküli válaszokat igyekezett adni. A repülőgépről és társairól elmondott mindent, amit csak tudott. A háború után a munkába vetette magát. „Az új élet csak munkával teremtődhet meg" — mondogatta, ahogy azt annak idején a partizániskolán hallotta. A föld szétosztását tartotta a legfontosabb megoldandó feladatnak. Föld, az kell minden falusi embernek, mert az maga az élet. Tisztséget vállalt, tagja lett a földrendező bizottságnak. A kommunista pártba azért lépett be, mert őszintén érezte, ott a helye, azokkal ért egyet, akik ott vannak, s olyan országban akar élni, ahol az egyenlőség nemcsak elvekben létezik, hanem az életben valósul meg. Megbízatásainak végzése, párt- és társadalmi funkcióinak gyakorlása közben kapcsolata állandósult és közvetlenné vált a falu lakosságával, az emberekkel. Napi gondokkal találta magát folyotonosan szembe, melyek annyi változatban kerültek eléje, ahány emberrel szót váltott. Bajtársainak emléke kopott benne az idő múlásával. Egyre kevesebbszer jutottak az eszébe. Más lett a világ, és véglegesen lezárult az a korszak. De neki mégegyszer szembe kellett néznie a múltjával. Azzal, ami akkor történt. És két megtört öregember, Petkó Sándor meg ő, akik túlélték a viharokat, nem tudtak egymásról, s azt sem tudták, hogy már csak ketten vannak. Tízből ketten kegyelmet kaptak. Rajtuk a halálos ítéletet valami oknál fogva nem hajtották végre. (Tresó Kálmán) A másik rosszul sikerült ugrás az övé volt. Elsőnek hagyta el a gépet. Biztos, hogy hibát követett el valahol. A szél a többiektől messzire sodorta, őt, egyedül. És a tragikus baleset, a combnyaktörés

6 Földetérés után a nagy fájdalomtól azonnal elvesztette eszméletét. Nem hallhatta a kakukkszót, a hívó jelet, amely társaihoz vezethette volna. Mikor magához tért, alig akart hinni a szemének. Kíváncsi katonaarcok hajoltak föléje. Magyar egyenruhákat látott, tisztákat, fényes gombokat, jelzéseket és kitüntetéseket. Megszámolta őket, de nem tudta, miért teszi. Tíz fő, közülük az egyik tiszt. A katonák jókedvre derültek, hogy magához tért. Fáradozásuk így nem bizonyult hiábavalónak. Élve került kézre az ellenség. Mert az volt a szemükben, a korábbi harcostárs, most ellenség. Kímélet nem illeti, mert hazaáruló. Átállt, mikor itt lett volna rá szükség. S az árulókat irtani kell, mert egyre több lesz belőlük

6 Durván egy szekérre dobták, és elindultak vele. Sátoraljaújhelyre vitték. Az orvos a teljes eszméletlenség állapotában vizsgálta 279