Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Bozó Gyula: Tizen

meg. Gyógyszereket kapott, melyek jelentősen enyhítették fájdalmait. Közölték vele a négy partizán haláláról szóló hírt, de a holttesteket neki nem mutatták meg. Látta három bajtársát itt az iskolában székelő katonai parancsnokságon — élve. A pillantásuk találkozott. Hazatértéig hosszú és viszontagságos út állt előtte. A Szálasi-uralom idején őt is kötelezték, hogy csapattestéhez visszatérjen. A szerencse mellé szegődött, Ausztriában még egyszer fogságba esett. Jól érezte magát; kevés munka, bőséges ennivaló. Csak a honvágy nem hagyta békén, az gyötörte szüntelenül. Végül oda tért vissza, ahonnan elindult, a hegyek aljába, a domboldali szőlőföldek közelébe. Oda, ahol vasmunkásként dolgozott. A köd oszladozni kezdett később, és nemcsak máshol, körülötte is. Végül méltányolták azt, amit tett, s hosszú évek múlva tulajdonosa lett a „Fegyverrel a hazáért emlékérem" kitüntetésnek. Nem sokáig örülhetett, szíve felmondta a további szolgálatot. Hárman (Lebovics József) A titokzatos parancsnok, aki a legmesszebbről jött. Valahol a Gyergyói havasokban született, és munkaszolgálatosként került ki a frontra. A csoporthoz 1944. szeptember 4-én csatlakozott Szvjatosinóban, ahol már együtt gyakoroltak hosszabb idő óta. Soha nem mondta, ki ő valójában,másról beszélt nekik. A hadihelyzetről, a németek sorozatos vereségeiről, a szovjet rendszerről, és sok más egyéb kérdésről. Kitűnt, mindnyájuknál pontosabban és világosabban látja a helyzetet, az ő várható sorsukat. Vázolta elképzeléseit a jövőről, a még annyira távolinak és bizonytalannak látszó háborúutánról. Ismerete egyfajta magabiztosságot kölcsönzött neki, néha fölényt, amit azonban sohasem ő hangsúlyozott, de valahogy mégis érződött. Külsejében, alakjában, arcában, járásában, magatartásában, egész megjelenésében semmi érdekes, semmi feltűnő nem volt. Nem vált ki közülük, a fogolytábor és a partizániskola többi lakója közül. Csak amikor megszólalt, akkor figyelni kellett rá. A hatást mondanivalójának világos értelmével, tárgyilagosságával, és sohasem hangjának erejével érte el. Halkan beszélt, főleg mikor a feladatokat, a rájuk váró munkát, annak célját, nehézségét és értelmét ismertette. Mindig megértették rövid és pontos mondatait, melyekkel éberségre intette őket, s a személyes felelősség szükségességót hangsúlyozta. Furcsán ejtett szavakat, és néhány hangot. Használt olyan kifejezéseket, amelyek a többség számára teljesen idegenül hangzottak. Gyakran olvasott, sőt néha úgy tűnt, állandóan azt teszi. A könyveket újságokat bújta még evés közben is. Ezt a rossz szokását a háború előttről hozta, és a partizániskolán ismét úrrá lett rajta. Mikor a három szerencsésen megmenekült útjai elváltak, Lebovics József tudta, utoljára látták egymást. (Szita Ferenc) A legfontosabb, hogy megmenekültek. Egyre inkább hitte, élni fog, hiszen nincs egyedül. Maga mellett tudhatja két társát. Az egyik a parancsnok, akit a legjobban tisztelt a csoportból, aki a barátja. Hárman erősek, és akarnak valamit. 1944. májusában hívták be utoljára katonának, de ő ezt ekkor még nem tudta. S azt sem, hogy milyen megpróbáltatások várnak majd rá. Meleg nyári napon indultak a frontra. Teljesen szabályosan; felszerelve, bevagonírozva, elbúcsúztatva. A búcsúztatóra nem figyelt, hosszúnak és unalmasnak találta. Az foglalkoztatta, mi lesz vele az ismeretlenben, amelyről oly sokat hallott, de valójában igen keveset tudott. 280 i