Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Bozó Gyula: Tizen

nyúlt, ami felháborította mindhármukat. Felfedték kilétüket, elmondták a történteket, tervüket, hogy mit akarnak és hová szeretnének eljutni. Ekkor tudták meg, hogy az északi irány, amerre eddig haladtak, rossz irány. Másfelé kell tehát tartaniuk ezután. Este váltak el egymástól, a pásztor a faluba tartott a napi munka után. Remélték a másnapi találkozást. Megígérte, visszajön, s erre jön. Hoz friss híreket, és élelmet. Azt tanácsolta, aludjanak a házban, várják ott meg a reggelt. ők mégis a szénaboglyában töltötték el az éjszakát, nem a házban. Felváltva őrködtek. A reggel, majd a délelőtt lassan és csendesen telt el. Erejük és kedvük kezdett visszatérni, egyfajta tettvágy lett úrrá rajtuk, ahogy a szeptember délelőtti napsütésben egymásra néztek. De a pásztor helyett katonák jöttek. Késő éjszaka megelevenedett a környék. Egy pillanatig számoltak csak az ellenállás lehetőségével, de aztán megadták magukat. Fogságbaesésüket buta és értelmetlen dolognak tartották. Önmagukat okolták miatta. A hiszékenységüket. Bíztak a pásztorban, hiszen olyan szépen beszélt velük. ,,Fiúk"-nak szólította őket, s megígérte, hogy segít. Nem hitték, hogy elárulta ottlétüket. Akkor sem, mikor csendőrökkel körülvéve gyalogoltak, a falu felé. Inkább a véletlenek kegyetlen összejátszásának tulajdonították, hogy céljuk elérése közelében porrá vált minden reményük. Lebukásuk miatt nem éreztek szégyent, s nem a verés fájt nekik a legjobban. Annak a tudata mardosta őket, hogy visszaestek abba a mély gödörbe, ahonnan feljutni igyekeztek egy általuk valósnak vélt reménytől vezérelve. A tortúrát, amelynek alávetették őket, vógülis kibírták. A verést és a kínzásokat úgyszintén. Később már alig gondoltak rá, mint ahogy a városokra, falvakra sem, melyeknek utcáin végigkísérték őket. A nyilas hatalomátvétel híre az egyik fővárosi börtönben érte őket. Újabb reményvesztés. Nem sokkal ezután a nyilas törzstiszti vezetésben olyan döntés született, amely szerint a többi volt katonával együtt ők is kötelesek visszamenni saját csapattestükhöz a „katonai szolgálat további teljesítésének céljából". Útjaik ekkor váltak el örökre. A két sebesült (Antal István) Úgy emlékezett, nagy terjedelmű legelőn ért földet, társai ott találtak rá. Felállni nem tudott, úgy kellett kézben bevinni az erdőbe. Körülállták, hosszan tanakodtak, mitévők legyenek. Várakoztak, egyelőre nem tehettek mást. Már csak azért sem, mert a felderítők nem jártak eredménnyel. Mivel a térkép sem igazította el őket, így lényegében azt sem tudták, hol vannak. Hangosan egyikük sem mondta ki, amire mindnyájan gondoltak: nem így képzelték, nem jól indult az egész

6 Társaiban egyértelműen és feltétel nélkül megbízott. Tudta, sorsáról felelősségteljesen fognak dönteni, úgy, hogy az a legjobb legyen. Megértéssel fogadta, mikor közölték vele, őt, a magatehetetlen sebesültet, az erdőben hagyják, elrejtik, s ha később tisztázódik minden, visszajönnek érte. így tettek; fegyvert és élelmet raktak melléje, és elindultak. Nem búcsúztak el egymástól. Magában, tehetetlenül az erdő közepén. Alig érzékelt már valamit az öntudatlanságban. Azt azonban igen, hogy valamikor később, az erdő csendje váratlanul megszakadt. Emberek léptei szabdalták szét kegyetlenül. Rögtön észrevette, nem az övéi közelednek. Azonnal a tudatáig jutott, a megmenekülésre semmi esély. Észrevették: úgy döntött, nem védekezik. Körülfogták, hegyivadászok voltak, előző időkből emlékezett rájuk. Később arra eszmélt, lovaskocsi alján fekszik, amely döcögve halad vele a poros úton. Egy településen ha278