Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Bozó Gyula: Tizen

nyúlt, ami felháborította mindhármukat. Felfedték kilétüket, elmondták a tör­ténteket, tervüket, hogy mit akarnak és hová szeretnének eljutni. Ekkor tudták meg, hogy az északi irány, amerre eddig haladtak, rossz irány. Másfelé kell te­hát tartaniuk ezután. Este váltak el egymástól, a pásztor a faluba tartott a napi munka után. Re­mélték a másnapi találkozást. Megígérte, visszajön, s erre jön. Hoz friss híre­ket, és élelmet. Azt tanácsolta, aludjanak a házban, várják ott meg a reggelt. ők mégis a szénaboglyában töltötték el az éjszakát, nem a házban. Felváltva őrködtek. A reggel, majd a délelőtt lassan és csendesen telt el. Erejük és ked­vük kezdett visszatérni, egyfajta tettvágy lett úrrá rajtuk, ahogy a szeptem­ber délelőtti napsütésben egymásra néztek. De a pásztor helyett katonák jöt­tek. Késő éjszaka megelevenedett a környék. Egy pillanatig számoltak csak az ellenállás lehetőségével, de aztán megadták magukat. Fogságbaesésüket buta és értelmetlen dolognak tartották. Önmagukat okol­ták miatta. A hiszékenységüket. Bíztak a pásztorban, hiszen olyan szépen be­szélt velük. ,,Fiúk"-nak szólította őket, s megígérte, hogy segít. Nem hitték, hogy elárulta ottlétüket. Akkor sem, mikor csendőrökkel körülvéve gyalogoltak, a falu felé. Inkább a véletlenek kegyetlen összejátszásának tulajdonították, hogy céljuk elérése közelében porrá vált minden reményük. Lebukásuk miatt nem éreztek szégyent, s nem a verés fájt nekik a legjobban. Annak a tudata mardosta őket, hogy visszaestek abba a mély gödörbe, ahonnan feljutni igye­keztek egy általuk valósnak vélt reménytől vezérelve. A tortúrát, amelynek alávetették őket, vógülis kibírták. A verést és a kín­zásokat úgyszintén. Később már alig gondoltak rá, mint ahogy a városokra, falvakra sem, melyeknek utcáin végigkísérték őket. A nyilas hatalomátvétel híre az egyik fővárosi börtönben érte őket. Újabb reményvesztés. Nem sokkal ezután a nyilas törzstiszti vezetésben olyan döntés született, amely szerint a többi volt katonával együtt ők is kötelesek visszamenni saját csapattestükhöz a „katonai szolgálat további teljesítésének céljából". Útjaik ekkor váltak el örökre. A két sebesült (Antal István) Úgy emlékezett, nagy terjedelmű legelőn ért földet, társai ott találtak rá. Felállni nem tudott, úgy kellett kézben bevinni az erdőbe. Körülállták, hosszan tanakodtak, mitévők legyenek. Várakoztak, egyelőre nem tehettek mást. Már csak azért sem, mert a felderítők nem jártak eredménnyel. Mivel a térkép sem igazította el őket, így lényegében azt sem tudták, hol vannak. Hangosan egyi­kük sem mondta ki, amire mindnyájan gondoltak: nem így képzelték, nem jól indult az egész 6 Társaiban egyértelműen és feltétel nélkül megbízott. Tudta, sorsáról fele­lősségteljesen fognak dönteni, úgy, hogy az a legjobb legyen. Megértéssel fo­gadta, mikor közölték vele, őt, a magatehetetlen sebesültet, az erdőben hagy­ják, elrejtik, s ha később tisztázódik minden, visszajönnek érte. így tettek; fegyvert és élelmet raktak melléje, és elindultak. Nem búcsúztak el egymástól. Magában, tehetetlenül az erdő közepén. Alig érzékelt már valamit az öntudat­lanságban. Azt azonban igen, hogy valamikor később, az erdő csendje várat­lanul megszakadt. Emberek léptei szabdalták szét kegyetlenül. Rögtön észre­vette, nem az övéi közelednek. Azonnal a tudatáig jutott, a megmenekülésre semmi esély. Észrevették: úgy döntött, nem védekezik. Körülfogták, hegyi­vadászok voltak, előző időkből emlékezett rájuk. Később arra eszmélt, lovas­kocsi alján fekszik, amely döcögve halad vele a poros úton. Egy településen ha­278

Next

/
Oldalképek
Tartalom