Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Bozó Gyula: Tizen

Foglalkoztatta valamennyiüket a halál lehetősége. Most döbbentek rá: a halál sem egyforma. Talán jobb lett volna a harcmezőn végezni, de most már biztos itthon halnak meg, ha úgy hozza a sors. Hogy aztán majd megírhassák róluk valamikor, „...hősi helytállással életét adta a hazáért...". Önként azonban nem adják magukat, védekeznek az utolsókig. Igyekeztek bizakodni; van esélyük, hiszen jó lövők, ismerik a támadás és az önvédelem fortélyait. Az indulást nagyon várták. A kijevi központ megadta az engedélyt rövid idő leforgása alatt. Az események azonban ennek ellenére lelassultak. A hadihelyzet naponta változott, s a csapatok mozgását nyomon követni nem egy esetben megoldhatatlan feladatnak bizonyult. Az adatok hamar elavultak, s újakat beszerezni pedig nem volt könnyű. Gondot jelentett az ugrás helyének kiválasztása. Viták folytak az indítandó csoportok létszámát illetően. Arról, hogy kisebb egységekkel próbálkozzanak-e inkább, vagy egy helyre irányítsanak nagyobb erőket? A csoportjukat végül is összeállították, bár nem egészen úgy, ahogy a többit. A magyar—szovjet partizáncsoportok létszámát eddig mindig 12—14 főben határozták meg, az övéket tíz főben. A parancsnok és a politikai helyettes, a komiszár a szokáshoz híven magyar volt, de katonai helyettesnek, azaz törzs parancsnoknak szovjet partizántisztet már nem neveztek ki hozzájuk. A csoportból hiányzott továbbá a kiképzett felderítő, a robbantó parancsnok és az orvos vagy a szanitéc. Az indulás emlékezetes maradt számukra. A búcsúztató, a szabályszerű felsorakozás az iskola udvarán. A négyszög közepén piros terítővel fedett asztal. Mögötte álló vezetők. A partizáneskü szavai ott csengtek a fülükben: „Én .. . aki szabad elhatározásomból . .. harcolni fogok. . ." Perzselt a délutáni nap, s arra gondoltak, vajon sikerül-e még aznap elindulniuk

3 A búcsúztató hamar véget ért, utána teherautó vitte őket céljuk felé. Mikor elindultak, sortűz hasított a csendbe. így köszöntek el bajtársaiktól. S a gépkocsi imbolyogva haladt velük a repülőtérre vezető rögös úton. Aztán valami miatt mégsem indultak azonnal, még egy napot várniuk kellett. Utolsó éjjel a repülőtéren aludtak, közel egymáshoz, Drahovec községben, utolsó állomáshelyükön szovjet földön. Az ernyőket, közvetlenül a beszállás előtt csatolták fel. Előtte alaposan át vizsgáltak mindent. A felszerelést szorosan a testhez kellett erősíteni, ügyelve arra, hogy ugrás közben nehogy valami majd lerepüljön róla. Felszerelésük egyébként teljesen megfelelt a követelményeknek, védelmet biztosított, s esélyt adott a harchoz. A négy ejtőernyős csomag a lényeget jelentette. Volt benne golyószóró, akna, megfelelő mennyiségű lőszer, géppisztoly, pisztoly, kézigránát, gyalogsági ásó, egy hónapra elegendő száraz élelem, adó-vevő rádió. A parancsnoknak még távcsövet is a rendelkezésére bocsátottak.

0 Az ugrástól, a „semmibe" történő kilépéstől, közülük többen tartottak. A földön gyakran mondogatták; „az ernyő biztonságos, nem kell félni tőle". De ők tudták, a gyakorlásra nem fordítottak annyi időt, amennyire szükségük lett volna a teljes biztonság érdekében. Történetek forogtak közszájon azokról, akik még ugrás előtt a repülőgépen igyekeztek bebiztosítani magukat, s a fedélzeten kihúzták az ernyőt nyitó rudat. így aztán az ernyő az ajtóban kinyílt, s a fegyelmezetlen ember a gép törzsén vagy a farkán akadt, s percekig dobálta a szél, míg végre sikerült visszavonszolni a gépbe. Talán ezért a kimondatlan félelem. Követelményként írták elő; szorosan egymás után ugorjanak, mert másodpercek alatt szétszóródhat a csoport. Nekik pedig a siker érdekében együtt kellett maradniuk. Egyelőre abban bíztak, hogy a leszállás után ta272