Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Bozó Gyula: Tizen

lálkoznak. Együtt lesznek mind a tízen, s ez is valami. Jel a kakukkhang. Egyikük sem sejtette, hogy közülük négynek az életéből nem évek, vagy napok, csupán órák vannak már csak hátra. Négyen (Az első: Szálai Sándor) A visszavonuláskor sokáig bandukolt egymaga. Holttesteket látott maga körül magyar és német egyenruhában, csoportosan és külön, kilőtt harckocsik mellett. Gyakran bukkant puskákra, üres konzervdobozokra, eldobott sisakokra, sőt még kézi rádióra is. A hadifoglyok egyhangú életét különböző táborokban élte le. Bírta, mert bírnia kellett. Tenni akart valamit azon túl is, hogy a kijelölt feladatokat elvégezte. Amivel többet használhatna. Ezért jelentkezett önként az antifasiszta kiképző iskolára, 1944 tavaszán. Érezte, hogy mennie kell. Nem bánta meg, mert a három hónap, melyet a juzsai iskolán eltöltött, feledhetetlenné vált. Emlékezetesek maradtak számára az előadók, a gyűlések, a beszédek és a beszélgetések. Kezdte jobban érdekelni mindaz, ami körülötte történik. Egy meleg júniusi napon visszavezényelték a hadifogolytáborba agitációs munka végzése céljából. Most már neki vált a feladatává mások meggyőzése. Nagy kedvvel csinálta. Úgy érezte, most már azokhoz tartozik, akik vállaltak valamit; értelmeset önmagukért és másokért. Kezdte látni: ilyen a politika. Aztán a nemzetközi kiképző tábor következett Szvjatosinóban, ahová 1944. júliusában került. Itt több nemzet fiai tanultak egy helyen, egy időben; magyarokon kívül főleg szovjetek, románok és csehszlovákok. És egyre több hadifogoly érkezett; jöttek egymás után a különböző táborokból, néha közvetlenül a frontról. Észrevehetően nőtt a magyarok száma, gyakoribb lett a magyar beszéd. A táborban leginkább a szovjeteket figyelte meg. A régi kipróbált harcosokat, sok-sok kitüntetéssel zubbonyukon. Messziről látszott rajtuk, mennyire nyugodtak, mennyire biztonságban tudják magukat. Tapasztalta; a magyarokban nem bíznak. Fájt neki, hogy ezt nagyon nem is titkolták. Teljesen elkülönültek, külön csoportot alkottak akkor is, ha egy helyiségben laktak velük. Űgy vélekedett magában; nincs ez így jól. Hogy fognak majd együtt harcolni, ha arra kerül a sor? Napjaik — kezdetben, míg a kiképzés beindítására vártak —, valóságos idilli nyugalomban teltek; jutott idő bőven pihenésre, beszélgetésre. A szabályos menetelések, a katonadalok és az esténkénti nótázások az otthonra emlékeztették. Fegyvereit és különféle szerszámait kimondottan szerette: tisztogatásukat a legfontosabb elfoglaltságának tartotta. Ezt az állapotot csak a német repülőgépek zavarták meg, — melyek figyelmeztetve a könnyen felejtőket a háború valóságos tenyéré — ismerős zúgásukkal leginkább esténként jelentek meg felettük. Tetszettek neki a száguldó dzsipek, futárgépek, s a kétfedelű repülőgépek, melyek a különböző szintű parancsnokokat szállították. Helyzetét kezdte egyre inkább átmeneti állapotnak tekinteni, amelyben már nem elsősorban az eddig történtek, hanem egyre inkább a jövő kezdett fontossá válni számára. A karácsonyt a táborban is megünnepelték, úgy mint a fronton. Egyformán, de egyre szomorúbban. Feldíszítettek egy fenyőgallyat, körülülték, s az otthonra emlékezve énekelték a karácsonyi dalokat. Sokan sírtak, Közben arra gondoltak, miért vannak ők itt? Hogy kerültek ide? Hiszen az oroszok sohasem bántották egyiküket sem. Mit akartak hát tőlük? Néma kérdések egymás után, melyekre hallgatással tudtak csak válaszolni. 27a