Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)
Bozó Gyula: Tizen
Bozó Gyula TÍZEN Repülőgépen Ezerkilencszáznegyvennégy szeptember tizenkilencedikén a késő esti órákban az ideiglenes, kizárólag katonai célokra használt drahoveci repülőtérről egy Douglas típusú gép emelkedett a magasba. Fedélzetén tízen tartózkodtak, kilenc férfi és egy nő, kilenc magyar és egy szovjet, a tizennyolc éves rádióslány. Sztaniszlavból indultak, a lehetetlenre vállalkozva. Kísérjük nyomon sorsukat. A magyar férfiak megelőzően valamennyien hadifoglyok voltak. Fogságba esésük körülményei eltértek egymástól, melyek mint ők maguk, a sokszínűségben jelentették az egyformaságot. Kétségtelen, jobban azok jártak, akik már 1942 augusztusában, szeptemberében átkerültek az oroszokhoz. A többség azonban katonaként fagyta át minden idők egyik legkeményebb telét, az 1942/43-sat. De élni akartak mindenképpen: élni akarásuk, és szívósságuk mentette eddig őket. Meg a szerencse, vagyis a dolgok olyatén történő alakulása, hogy valahonnan mindig jött egy véletlen segítség, ami döntőnek bizonyult az adott pillanatban. Egy reménysugár, amely lendületbe hozta őket, s bíztatást jelentett a jövő, a szabadulás felé. A győztes háború is iszonyatos, hát még a vesztes. Menekülés a semmibe. A magyar hadsereg szörnyű vereségéről már a fogolytáborban hallottak. Persze inkább becsléseket, mint számszerű adatokat. Megrendülten fogadtak minden ezzel kapcsolatos hírt. Sokat gondolkodtak. Ki fog majd elszámolni? az elesettekkel, a megfagyottakkal, a nyomorékokkal, a bénákkal, a foglyokkal 3 Az anyáknak, a feleségeknek, a gyerekeknek, akárkiknek. A történelemnek. Nem mentség és nem vígasz már az sem, hogy annak idején többen ellenezték a hadbalépést. Elavult fegyverekkel, hiányos felszerelésekkel öngyilkosságnak tartották a harcot. Csak tépelődtek a történeteken, s nem értették, hogy miért nem elég még mindig 3 Már a partizániskolán szereztek tudomást Romániának a háborúból történt kiugrásáról, a szlovák felkelésről, a bolgár partizánok harcairól. Úgy érezték, ezek után joggal reménykedhetnek; a magyarok is lépnek. A kis csoport jól megértette egymást. A felszállás előtt halkan beszélgettek. Igyekeztek semmitmondó témákat találni, melyekkel agyon lehet ütni az időt. Küldetésükről sok, szó esett, ezt a kérdést nem lehetett megkerülni. Nem tartották világrengető nagy dolognak, csupán apró vállalkozásnak a háború gigantikus méretű bonyolultságában, amely azonban önmagában és hatásában mégis lényegessé válhat, mert előre viheti a dolgok menetét. A partizániskolán történt tájékoztatás szerint ők fogják képezni a leendő magyar partizánegységek magját, ha a sikeres földet érés után kibővítik a csoportokat. Nemcsak az övéket. Hogy kikkel, azt nem tudták, arról nem szólt az útbaigazítás. Azért többé-kevésbé mindnyájan bíztak: lesznek olyanok, akik harcolni akarnak, hogy megszűnjön a harc, s ne szakadjon soha többé az emberek nyakába az átok. Mindenesetre háború van, és a férfiak,nak akiknek ép a kezük, ép a lábuk, harcolniuk kell, mert ez a világ rendje. Csak az nem mindegy, hogy melyik oldalon. 271
