Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. (1988)

Tanulmányok - Történelem - Pálmány Béla: Nógrád vármegye újratelepítése, benépesülése és az agrártermelés fellendülése a török kiűzése után 1683–1728

rasztok földszaporító kedvére álltak — olyan szabad földterületek, amelyeket a parasztságnak módjában állt művelésbe venni, így növelhette a kenyérnek való gabona és a jószágai elé vethető takarmány mennyiségét. így nem meglepő, hogy az agrártermeléssel azonos mértékben nőtt a népesség száma is. A zömében középhegység jellegű Nógrádban már a török betörése előtt is igen kiterjedt ágazatot képezett a szőlészet. Bél Mátyás úgy tudja, hogy akkoriban „a bortermelés tekintetében egyike volt a legvirágzóbb vármegyéknek".

79 Az errefelé 140 évig tartó török uralommal járó állandó harcok pusztításait túlélő falvakban, végvárak határában a hódoltság idején is növekedett a szőlőterület. Maguk a törökök is ültettek és gondoztak szőlős és gyümölcsös kerteket váraik környékén. Az 1680-as években bekövetkezett elnéptelenedés miatt elpusztásodtak a vármegye déli felének szőlőhegyei, de a visszatelepülő lakosok rögvest hozzáfogtak elvadult ezőleik metszéséhez és kapálásához. Az 1696-os összeírás a kékkői járás 9, a szécsényi 5, a füleki processus-nak pedig 2 helységében említ művelt szőlőterületeket. E 16 településen összesen 1002 kapás (egy kapás az egy nap alatt megkapálható, 80—200 négyszögöl nagyságú terület) szőlőt találtak. A legtöbbet, 300 kapást Nagyzellőben említették, de ennek nagyrészét a lakosok kénytelenek voltak zálogba adni valamikor az 1670-es években, hogy így teremtsék elő a törökök fogságából való kiszabadulásukhoz szükséges váltságdíjat. Ekkor még az Ipolytól északra fekvő, szláv lakosságú, tűrhető éghajlatú falvakban találjuk a főbb szőlőterületeket Alsóesztergály (80 kapás), Felsőesztergály (30 kapás), Kiskürtös, Óvár (40 kapás), Felsősztregova (25 kapás). A vármegye déli részén csupán néhány hagyományosan jó és sok bort termelő magyar faluban maradt fenn a szőlészet. Elsősorban a Vác környéki verőcei és kosdi gazdák szorgoskodtak, 150—150 kapást kitevő szőlőskertjeikben. A néhány évre teljesen néptelenné vált szécsényi járásban először Buják (60 kapás), Szőlős (50 kapás) és a hajdan szebb napokat látott Ecseg (36 kapás) hegyein éledt újjá a borászat. A bor ára magas volt, még a gyengébb lőrékért is adtak akoliként 1 tallért (= 2 rhénes forintot), a jobb nedűkért már 2 tallért is elkértek, ez pedig elegendő magyarázat a verőcei és kosdi szőlészet fejlettségére. A Rákóczi-féle 1707-es dicalis összeírás számára kidolgozott instrukció

80 négy minőségi osztályba sorolta az északi országrész borait. Az első klasszisba természetesen a tokaji borok kerültek, a másodikba a Pozsony környéki és a Miskolctól Beregszászig húzódó borvidékek termékeit minősítették, a harmadikba a Gyöngyös és Vác környéki, a negyedikbe a legsoványabb alföldi (Cegléd, Kecskemét, Nagykőrös), honti, nyitrai, gömöri és tornai borok mellett a nógrádiakat osztályozták, kivéve a kosdi, rádi és szőlősi hegyek harmadrangú italait. Ennek ellenére a szőlőültetés szakadatlan lendülettel folytatódott Nógrád vármegye szinte teljes területén — a legzordabb északi falvak kivételével. Az 1715-ös összeírás 1383 kapás, az 1720-as pedig 1905 kapás szőlőt írt egybe az úrbéres helységek határában mint nem-nemesek birtokát. Az 1728-as összeírás újabb, immár ugrásszerű fejlődést mutat, hiszen ezúttal, immár 79 helységben összesen 7166 kapás szőlőterületet műveltek meg, vagyis a hétszeresét az 1696-ban kiszámított összegnek. A szőlők plántálását maguk a földesurak is melegen pártfogolták; így hét évig teljes szabadságot kaptak tőlük azok a jobbágyok, akik vállalták a telepítéssel járó nehéz munkát, vagyis nem kellett heteddézsmát szolgáltatni termésükből ezen idő alatt. Az új telepítésű szőlők területe a vármegyében 1094 kapást tett ki, a venyigékkel beültetett teljes térség 15,26%-át. Az egyes birtokos csoportok közül a 4202 örökös vagy szabad menetelű jobbágy, iUetve a 137 szabados rendű háztartásfő, összességében 5282 kapás (73,71%), az 1024 zsellér 218