Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIII. (1987)

Közlemények - Művelődéstörténet - †Szombathy Viktor: Családi visszaemlékezés-féle Mikszáthékról

Ki tudja, meghagyják-e műemléknek: már körülölelte a lehetetlenül tervezett, a régi várost saját egykori szépségéből kibuktató nyolcemeletes panelsorok tucatja. Az új gimnáziumot 1904-re építették föl: ma is büszkesége a városnak a maga német-reneszánsz stílusában. Sorsát ne idézzük. A kis Mikszáth-fiú nevét, ahány anyakönyvi bejegyzése volt, annyiféleképen írta be hol Fábry János, hol Baksay István, hol a későbbi kedves magyartanár, Szeremley Károly: volt Mixa, Mixádt, Mixáth, végül Mikszathnál kötöttek ki. Tízéves volt, csizmás, paszomány-gombos akcentussal, amelybe később a rimaszombatyi dialektus is belefért s amelyet idővel palóc idiómának is mondottak. Elete végéig sem búcsúzott el tőle. Vegyes eredménnyel tanult, különösen a német nyelvvel csatázott, ezt valahogy nem vette be a lelke, a középiskolák abban az időben térhettek át végre a latin és német tanítási nyelvről a magyarra. Volt év, amikor a „fogalmazás" nem sikerült. Ez a fogalmazásbeli zavar azonban rövid ideig tartott: ötödikes hatodikos korában már jórészt ő írta a magyar dolgozatokat bizalmasabb barátai számára. Neves diáktartó családok, híres főzőasszonyok éltek abban az időben Rimaszombat városában, ezeket szívesen ajánlották a tanárok is. A szklabonyai kisfiú először Kovács Mártonnénál volt kosztban, majd Dobos József ékhez került. Mikszáth még sikeres író korában is Dobosné finom főztjére emlékezik, a városban tett egyik látogatása alkalmával be is nyitott hozzájuk a diákmúlt szeretetével. Dobos bácsi túrót, gyufát, szalonnát, hagymát árulgatott, sőt kocsikenőcsöt is. Ez vala az igazi ,, vegyeskereskedés". Különösen ízes klenóci brindzát tartott, ostyepkával és paraj nyicával együtt, amilyeneknek ma alig találnók párját. Pompás cipókat is „süttek" a sütőasszonyok, a helyi gyomortörténelem Mándy Pálné, Sütő Pálné, Gasko Andrásné, Torkos Mihályné asszonyomék nevét jegyezte föl mind sütés, mind főzés tekintetében. Mikszáth kedves cipófajtája a „négyszegletes" volt, meg az a szakajtóban dagadt, bordás kalács, amilyet abban az utcában sütöttek, amelyben Tompa Mihály és Blaha Lujza is született s amely utca később a Tompa nevét vette föl is. Ma már aligha találnók meg ezt a hosszú, keskeny utcát: eltűnt mind a neve, mind valamennyi háza, a panel uralkodik helyükön. Minden sütőasszony csak egyfélét sütött, azt vitte a torony alá a piacra. Mikszáthék is elkövették azt a tréfát, amely éppúgy szokás volt diákkörökben Pápán és Patakon, mint ahogy Losoncon, vagy Debrecenben is: krajcáros cipót vettek, kimarkolták a belét s az üres helyre „kóstolóul" téfelt önttettek. A gimnáziumnak abban az időben átlag kétszáz növendéke volt s ez a szám az első világháború végéig csak egyharmaddal szaporodott: 1918-ban háromszázharmincháromra kereken. A szokásos év végi körkérdést : „milyen pályára készül ?" - Mikszáth is megkapta. Eleinte kereskedőt mondott, utoljára ügyvéd akart lenni. Ez apai hatás volt : az öreg Mikszáth arról ábrándozott, hogy fia egyszer főbíró lesz, vagy akár alispán • • . Az egykori visszaemlékezés szerint az iskolás ifjúság játszani, métázni, bújócskázni a város közvetlen közelében zöldellő régi temetőbe járt, amelynek szélén az időtáj t temették el a Budáról szülővárosába csalódottan visszavonult Ferenczy Istvánt, az „első magyar szobrászt". (Amely sírt majd csak az 1900-as évek elején fogják a sűrű gaz közül kibontani, a Tompa-szobrot ünnepi beszédével leleplező Beöthy Zsolt szavainak hatása alatt, hogy 1912-ben méltó helyre, a református temető kriptájába helyezzék a maradványokat a művész legkedvesebb szobrával, az Eürydikével együtt. Jelenleg még ott van.) Mikszáthék játszódélutánjai szerdán és szombaton voltak. A diákok rendtartási 290