Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XII. (1986)

« rovásolója, aki még a török által uralt Pest és Buda magyar lakosaitól is behajtotta a megyei taksát.

6 A váci püspökség 1628. és 1657. évi dézsmalajstromaiból egyaránt kitűnik, hogy Buday uram birtokosa volt a dél-nógrádi Csecse, Gede, Herencsény és Kistarcsa (vagyis Erdőtarcsa!) falvaknak, de jövedelmeit más helységek — így Csongrád (1657: 21 Ft), Tótalmás dézsmabérletéből is szaporította.

7 Az ügyeskedő, kereskedő, jogi ismereteit ügyvédként is kamatoztató Buday uram 1661. január 21-én végrendelkezett jelentékennyé gyarapodott vagyonáról. Szécsényben, ahol legalább négy évtizedet élt, háza, istállója volt (400 Ft értékű), továbbá a Forgó (másképpen Rimóczi) kapun túl kertje, azonkívül igásállatai, szarvasmarhái és sertései, míg Óváron búza- és árpavetései, szőlei, 3 zálogos jobbágya, 12 köpü méhe, elvermelt búzája és árpája, ökröket, teheneket, disznókat adott ki csecsei, gedei, halápi, herencsényi (nagy) lóci jobbágyoknak, rétjei voltak (Balassa)gyarmat, Ludány és Szakái határában, szőleje a gyarmati Illési hegyen, végül Pest és Bács megyékben öt rác falva is szolgálta.

8 A végvár lakosságának meghatározó részét a „vitézlő rend" képezte. Takáts Sándor kutatásai szerint az 1623., 1625. és 1632. években 200 huszár és 200 magyar darabont, valamint 7—10 tüzér tartozott a zsoldot élvező „iratos katonák" közé.

9 Életüket katonai rendtartás szabályozta, amelyet Forgách Ádám, mint bányavárosi főkapitány Szécsényben 1648. június 21-én 42 pontban adott ki füleki, ajnácskői, szócsényi, bujáki, (balassa) gyarmati, nógrádi, (drégely)palánki, lévai, (nyitra)verebélyi és szögyéni végvárai fő és vicekapitányainak, hadnagyainak, vicehadnagyainak, vajdáinak, tizedeseinek, zászlótartóinak és minden lovas és gyalogos vitézlő rendnek.

10 Tiltotta a valláserkölcs és a törvény szabályainak be nem tartását, a túzokozást, tolvajlást. Figyelmeztette a vitézlő rendeket, hogy megmaradásuk „a végházakon kívül lévő szegénységnek a megmaradásától is függ", ezért a generális főkapitány és az alispánok engedélye nélkül falura ne menjenek kvártélyozni, a „szegénységet" ne verjék, dúlják, fosszák, mert ilyen esetben a parasztok elfoghatják és kapitányuk elé vezethetik őket. Elöljáróik engedélye nélkül nem mehettek csatába, portyára, csak saját parancsnokaik vezetésével. Szabályozták a parasztvármegyók jogkörét, a panaszkodó „szegénység" bántódásmentességét, szekereztetéssel, koldulással való zaklatásának tilalmát, előírta, hogy a „végekben lakó nemes személyekkel" ne veszekedjenek, hanem becsüljék meg egymást, a határ — rétek, kertek, majorok — birtoklása ügyeiben jussanak egyetértésre, viszont a katonai ügyekben engedelmeskedjenek a nemesek a kapitánynak. Persze, a szép szavak mögött a valóságban a „vitézlő rend", a „nemesi rend" és a „szegénység" hosszú évtizedeken át fel-fellángoló ellentétei álltak. Különösen fontos volt a „vitézlő rend" megélhetése szempontjából a szécsényi határban számukra kiosztott szántóföldek, rétek, valamint kertek, irtványok zavartalan birtoklása. Az 1655. évi 3. te. 11. §-a a Szécsényben szolgáló lovas katonák számát a korábbi 200-ról 300-ra növelte. Igaz, már 1653-ban is ennyi huszárt írtak össze, de a törvény csak néhány év múlva szentesítette a tényleges helyzetet. A hajdúk száma maradt 200, továbbá 9 tüzér, valamint 10 „rendkívüli" iratos katona szerepelt a jegyzéken.

11 Ismeretes havi zsoldjuk összege is (a lovasok 1482 Ft, a hajdúk 575 Ft 30 d, a tüzérek 96 Ft, a többiek 74 Ft felvételére lettek volna jogosultak), de — miként a nógrádiak, bujákiak, fülekiek esetében konkrétan is tudjuk — nem nagyon számíthattak a király kamarájának rendszeres és hiánytalan fizetésére. Ezért volt számukra létszükséglet a földek, rétek művelése és az sem volt mindegy, mekkora darabot mondhatnak magukénak. Márpedig a szécsényi földesurak nem kívánták a huszárok számának növekedésével azonos arányban gya25