Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XII. (1986)

» selők név szerint írjanak össze minden egyes kereskedőt és kézművest, akik fegyvertelenül kereskedni és vásárokat látogatni nem tudnak és így a fegyverekre szükségük van. Az utasítás végrehajtásával kapcsolatos egyes kérdések tisztázása végett a vármegye küldötteket menesztett a budai kamarai bizottsághoz, utasításba adva, mondják el, hogy a fegyvereket már az egész parasztnéptől elvették és biztos helyre szállították, „kivéve azokat az egykori véghelyeket, amelyekben a lakosok azelőtt, a vadul rabló törökök nyargalászásai idején is fel voltak fegyverezve, úgy mint Kékkő, Szécsény, Fülek, Gács, Divin és hasonlóak, és amelyeket lefegyvereztetni kevésbé lenne célszerű, mert előfordulhat, hogy váratlanul, általában véve esetleg előforduló rablótámadások, és prédálások elhárítására a vármegyének kötelessége lenne az, hogy készenlétben tartson legalább valamelyes létszámú fegyveres csapatot, nehogy azoknak a szándéka, akik esetleg titkon rablótámadásokat szoktak elkövetni, egy ilyen általános lefegyverzés nyomán a szabadabb garázdálkodásra alkalmat jelentsen." Hangsúlyozzuk, hogy az egykori végvári települések fegyveresei nem tartoztak a Nógrádban ekkor még virágzó — bár már a nemesi vármegye irányítása alá rendelt, — parasztvármegyéhez, jóllehet parancsnokaikat ugyancsak hadnagynak (ductor) illetve tizedesnek (decurio) nevezték. Ha meggondoljuk, hogy a parasztvármegyéket az adózó nép az egész XVII. század folyamán főként a magyar királyi végházak prédáló, fosztogató katonái ellen való védelme céljából tartotta fenn, tehát a paraszti önvédelmi szervezet és a végvári vitézlő rendek egymás atavisztikus ellenfelei voltak, nem csoda, hogy később is megkülönböztették egymástól a falusi nép illetve a volt végházak — részben kereskedő, kézműves foglalkozású, tehát „pallérozottabb" — lakosságának fegyveres szervezetét. Van azonban kézzelfogható bizonyíték is a végvári múltú és a paraszti települések védelmi szervezetének elkülönülésére. Szakoly Ferenc a paraszt vármegyékről írt monográfiájában

8 térképen is feltünteti az 1699ben — tehát éppen ezekben az években — Nógrád vármegyében szolgáló paraszthadnagyok lakóhelyeit, azonban sem Füleken, sem Szécsényben, sem Kékkőalja, sem Divényalja, sem Gácsalja vagy Nógrád mezővárosaiban, sem pedig a végvár jellegű Buják, Hollókő vagy Somoskő településeken nem jelez paraszthadnagyokat. Ezeken a helyeken ugyanis földesúr-főkapitányaik „botja alatt" félkatonai szervezetekben (tizedaljákban, hadnagyságokban) szolgáltak a lakosok. A szécsényiek „éjjel-nappal való szolgálása" valamint a balassagyarmatiak hasonló végházi szabályok szerinti életére való említett utalások erre közvetlen bizonyítékok és az 1703-as események során Réthey Ferenc és Dúl Mihály szereplése is ezt látszik igazolni. Figyelemre méltó, hogy a romos végvárakhoz kötődő félkatonai — katonaparaszti — szervezet az 1690 és 1703 közötti időszakban sem korlátozódott csupán a Koháry István császári főtiszt jószágát képező Fülek, Szécsény, Hollókő és fele (Balassa)Gyarmat egykori végváraira, hiszen a Ráday birtokba került Somoskő várában és az Eszterházy — jószágot képező Buják várában is éltek fegyveres várőrző, de paraszti munkából élő családok. A földesurak viszonya a lakosok praesidiarius jogaihoz nem volt egyértelmű. Sem a Forgáchok Gácsalján, sem Koháry Füleken és Balassagyarmaton nem engedték meg a protestáns vallásgyakorlatot, jóllehet éppen végvári szabadságaikra hivatkozva kérték templomok és prédikátorok engedélyezését a lakosok. Magukban az idézett szécsényi és gyarmati telepítőlevelekben sem^esik szó a katonai kötelezettségekről, ugyanakkor viszont a lakosság képviselői de facto éjjel-nappali vártálást, kíséretadást és levélhordást, továbbá végházi szabályok szerint élést emlegettek az Rákóezi-szabadságharc utáni évekig, erre hivatkozva igényeltek mentességet az állami portáUs és porcióadózás, megyei rovásolás alól. Fülek és Szécsény — Koháry segítségével — t 106