Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XII. (1986)

171Ö-ben teljes kivételezést és védelmet is kapott a súlyos kvártélyozási, forspontozási stb. katonai adók alól. A volt végvárak területén lakók földesúri szolgáltatásai is eltértek a parasztfalvakétól; robotra nem voltak kötelesek, házaikat, kertjeiket, szántóföldjeiket, rétjeiket, szőlőiket nem úrbéres, hanem kuriális jogi feltételek mellett birtokolták, ami kevésbé terhes adózással járt. Vajon csupán nógrádi sajátosság volt-e mindez? A dunántúli védelmi vonal török uralom alatti paraszti polgári fejlődését JRuzsás Lajos kutatta. N. Kiss István kimutatta, hogy a Zrínyi-birtokokon már az 1630-as években megjelentek a katonaparasztok, akik földesúri mentességet kaptak uradalmi katonai szolgálatuk fejében és ez képezte a mintáját a XVII—

XVIII. század fordulóján megszervezett katonai határőrvidékeknek (Militärgrenze) is." Az 1699 elején kötött karlócai béke az egész országban új helyzetett teremtett. Alig három héttel később ui. az Udvari Haditanács elrendelte a fegyverek beszedését és az ország belsejében fekvő, de a rebellisek kezére kerülve esetleg veszélyessé váló volt végházak lerombolását. Csupán néhány fontos várban tartottak meg németekből álló őrséget (Buda, Pest, Győr, Komárom, Eger, Kassa, Várad, Munkács stb.). Mindazonáltal a magyar végvári katonaság szervezete mégsem szűnt meg teljesen. Egyes magyar, főúri rendű császári generálisok — köztük a Nógrádban birtokos gr. Koháry István és gr. Forgách Simon — maguk is szorgalmazták az udvarnál az ún. magyar „nemzeti" hadsereg megtartását, amelynek a végvárak őrsége is szerves részét képezte volna. 1701—1702-ben meg is alakult néhány magyar gyalog- és huszárezred, de a végvárak őrségét csak a seregre vágyó udvarhú főúri generálisok írták össze, így pl. Forgách Simon a győri főkapitányságához tartozó Balaton-felvidéki várakban. E kérdés még további vizsgálatot igényel az ország más térségein is. Más kérdés a végvári jogokat megőrizni kívánó korábbi végházakban lakó népesség jogi helyzetének alakulása. Szántó Imre új tanulmánya a zalai volt végvárakban mutatta ki a szécsényihez, fülekihez hasonló helyzet fennmaradását az úrbérrendezésig.

10 A végvárak védelmi funkciójának utolsó feléledését az 1703-as kuruc felkelés eseményei váltották ki. Nógrád megyében azonban a főúri rezidenciaként épségben maradt Gács és Kékkő mellett csupán Szécsény és Somoskő erődítéseinek helyreállítására történt tétova kísérlet. A rövid idő alatt sikerrel végződött kuruc ostromok idején a várvédők elsősorban a vármegye nemesei voltak, de a lakosságra is számítottak — nem sok eredménnyel. Rákóczi állama — mint Bélitzky János feltárta

11 — 1705-ben elismerte a volt végvárak (Fülek, Szécsény, Gyarmat, Kékkőalja, Divényalja, Gácsalja) és a királyi kiváltságot élvező Nagyoroszi szabadságait és a nemesekkel, hajdúkkal azonos katonai kötelezettségeket rótt ki lakóira. A nógrádi végvárak lakosságának tehát az újratelepítés után még több mint két évtizedig a praesidiarius jogok megőrzése állt küzdelmei homlokterében és csak a Rákóczi-szabadságharc után váltak végérvényesen földesúri joghatóság alá rendelt paraszti-polgári mezővárosokká.