Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XII. (1986)

közgyűléseit tartották itt. A vármegyék nemességének és a végvár főkapitányainak viszonyát végig a XVII. században éles ellentétek jellemezték. Hatásköri vitáik, amelyeknek az egymásnak ellentmondó törvények bő teret nyújtottak, főként a bíráskodási és adózási, szolgáltatási ügyekben dúltak. Jogosult-e bíráskodni a füleki főkapitány a végvárban élő birtokos nemesek felett is, illetve van-e joga a vármegyének ítélkezni az okkal, ok nélkül elfogott vitézlő rendbéliek felett ? Tartoznak-e a megyék adófizetői eltartással, ingyenmunkával a végváriaknak ? Éles viták, örökös, egymásra mutogató panaszkodások jellemezték Fülek életét ebben a korban. Laktak nemesek a többi végházban is, azonban nem szabad, lekötelezetlen emberekként, hanem mint a Balassák, Forgáchok, Koháryak szervitorai, tehát lovas katonái, vagy uradalmi tisztjei. A végvári mezővárosok lakosságának tömegeit a nem nemes szabadosok és zsellérek alkották. A szabadosok (libertini) volt földesuruktól pénzen szerzett manumissionális levéllel elbocsátást nyertek a jobbágyi kötelékek alól, így nem tartoztak a szokásos jobbágyi szolgáltatásokkal — cenzus, kilenced, robotolás — és a megyének is csak megszabott pénzösszeggel — taxával adóztak. Szabadosok voltak a kézművesek, akik a jó megélhetési lehetőséget biztosító Végvári oppidumokban (Szécsény, Fülek, Kékkő, Balassagyarmat) a XVII. század folyamán egy sor céhet hoztak létre. Találkozunk azonban iparosokkal, céhtagokkal a végvári vitézek és az armalista nemesek közt is. A mezővárosi jogú végvárak mindegyikében tartottak — évente 4—6 alkalommal — országos vásárokat, amelyek több, vagy kevesebb látogatót vonzottak. A sokadalmak helypénzeit a mezőváros szedhette be, a rendre a „vásárbíró" ügyelt fel. Végül számos közrendű is élt a végvárak aljában, vagy hostátjában, akik vagy telkek hányadait képező szántóföldeket, réteket birtokoltak, vagy egyszerű zsellérekként kétkezi munkából, szőlőművelésből, állattartásból igyekeztek fenntartani magukat és családjukat. A hostátok, váralják népe többé-kevésbé szintén fegyvert viselt, mert egyrészt biztonsága érdekében őriznie kellett árokkal, sövénnyel, palánkkal körülkerített városát a betörő ellenség, rablók ellen, másrészt a kalmárok, kézművesek nem nagyon merészkedhettek ki fegyver nélkül a városból, hogy a vásárokat portékáikkal látogassák. A városlakók (oppidani) tehát katonai egységeket alkottak, amelyek élén hadnagyok és tizedesek álltak. Ezeknek a tizedességeknek, hadnagyságoknak a végvár főkapitánya volt a főparancsnoka, mint azt Füleken és Szécsónyben láttuk is. Gács helyzete eltért a királyi végvárakétól, de a földesúri magánvárakótól (Divény, Kékkő) is. Mint azonban R. Várkonyi Ágnes kutatásaiból tudjuk,

4 Gácshoz hasonló hajdúszabadságokat a XVII. század folyamán a török hódoltsággal határos, Muraköztől Erdélyig ívelő végvári övezetben egész sor vár körüli, vagy hadiút mentén fekvő helység fegyverviselő népe kapott, teljesen, vagy részben mentesülve a földesúri terhek alól, sőt, állami adóikat is vérrel váltották meg. így a gácsi hajdúk és nemesek letelepítése része egy országos folyamatnak. Megváltozott-e, és ha igen, mennyiben lett más ez a tarka kép a török kiűzése után ? Történetírásunk korábban úgy vélte, mihelyt kiűzték a törököket egy királyi végvár környékéről, mihelyt visszafoglaltak egy muzulmán uralta végházat, egy csapásra szélnek eresztették a vitézlő rendet, egyúttal rögvest megszűntek a végvári közösségek (mezővárosok) fegyveres készültségből származó kiváltságainak gyakorlati indokai és a települések egyhamar visszasüllyedtek a közönséges földesúri (egyházi) mezővárosok vagy jobbágyközségek jogállására. Ez azonban nem így történt ! A török kiűzése több, mint másfél évtizedes — várostromokkal és nyílt mezei csatákkal egyaránt jellemezhető — súlyos háborúban vált valósággá. Miközben Nógrád megyé104