Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XII. (1986)

hogy a vitézlő rend eltartása a XVII. században állandó panaszok tárgyát képezte. A királyi végvárak esküt tett, zsoldlajstromra felvett magyar katonáit az államkincstárnak kellett volna pénzzel, posztóval, sóval fizetnie, de az Udvari Haditanács és az Udvari Kamara alig-alig tett eleget a törvényekben is oly sokszor előírt kötelezettségeinek. Nem volt különb a helyzet a nógrádi végvárakban sem. Mivel a zsoldfizetés ritka volt, mint a fehér holló, a praesidiariusoknak maguknak kellett megélhetésükről gondoskodniok. Erre több mód kínálkozott a hódoltsági adóztatás, az oly sok bajos következményt okozó és kockázatos rablóportyázás és prédálás, illetve a megalázó és — mint láttuk — nem veszélytelen kéregetés mellett. Mint a részletes tárgyalás során forrásokkal is bizonyíthattuk, Fülek, Balassagyarmat, Szécsény és Ajnácskő magyar praesidiariusai számára már 1663 előtt kerteket, káposztásokat, szántóföldeket, réteket osztottak, amelyeken a katonák paraszti gazdálkodást folytattak. Van példa arra, hogy a végvári vitézek szőlőket műveltek (Balassagyarmat, Kékkő, Hollókő), országszerte szokásban volt, hogy aratni jártak és marhák tartásával, adásvételével is foglalkoztak. Ezek a „katona osztásnak" nevezett földek jövedelmeikkel a hiányzó zsoldot pótolták, ennek fejében tartoztak éjjel nappal fegyverrel szolgálni a kisebb-nagyobb várak kapujában, vagy falain a hajdúk vagy lovasok. A végvárak tisztjei — kapitányok, hadnagyok, vajdák — is birtokoltak „kapitányság után való" szántóföldeket, „füvelő kerteket" — azaz körülkerített réteket, kerteket a vár határában. Nem sokban különbözött a helyzet a földesúri magán várakban sem. A Balassák Divényben az 1650—1660-as években 16—25 hajdút, dobost, valamint pattantyúsokat, Kékkőn hajdúkat és nemesi szervitorokat tartottak fegyverben. A divényi hajdúk és pattantyúsok eltartására a földesúr uradalma falvainak népét kötelezte, míg a kékkői hajdúk — legalábbis részben — saját házakban laktak és zsellérként majorsági földeket, szőlőket művelhettek. Különösen figyelemre méltó a gácsi Forgách várkastély őrizetére fogadott 40 hajdú és nemes szervitorok helyzete, akiknek Gácsváraljára telepedését és ott minden adózás és szolgáltatás alól mentesített paraszti gazdálkodását 1675-ben és 1688-ban is engedélyezték uraik. így Gácsváralja az 1675-től 1696-ig terjedő időszakban okmányokkal bizonyíthatóan hajdúkiváltságokat élvező település volt. Katonáskodás és paraszti munka végzése egyaránt jellemezte tehát a királyi és magánföldesúri szolgálatban álló végvári katonák életmódját. Emellett a végbeli vitézlő rend egyénileg és közösségileg is szabadságokat élvezett; több-kevesebb önkormányzattal rendelkezett és bíróilag a vármegyéktől független volt, mint fegyverviselő mentességet szerzett az állami, egyházi, illetve megyei, földesúri adók alól, a királyi végvárakban a protestánsok is gyakorolhatták vallásukat, a királyi kisebb haszonvételek (korcsmáitatás, ser- és pálinkafőzés, malmok, vámok, vásárok) jövedelmeiből is a parasztoknál sokkal szélesebb körben, a földesurakkal többé-kevésbé azonos módon részesültek. A végvárakban tehát (itt csak a királyi végházakra gondolunk, a magánföldesúri várkastélyok helyzete természetesen kedvezőtlenebb volt) széles szabadsággal éltek a katonák. A nagyobb végvári települések másik szerkezeti eleme, a „város" (hostát, váraialja) mezővárosi jogokat élvezett. Katonai ügyekben ugyan a kapitány döntött és más ügyekben is fellebbviteli fórum volt, azonban a mezővárosok ügyeit zömében saját „vásárbírájuk" és magistrátusuk irányította. Ezek a szabadságok és a biztonságos lakóhely szinte vonzották a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket. Fülek volt ebben az időben a hódoltsági és végvári vidékek birtokos nemességének egyik országszerte legjelentősebb központja. Három nemesi vármegye (Heves, Nógrád ós Pest) 103