Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XII. (1986)

Haditanács és a kiadásait csökkenteni akaró Udvari Kamara az első adandó alkalommal igyekeztek szélnek ereszteni a politikailag veszélyes, „kuruchoz hajló" és csekély harcértékűnek tátott magyar „vitézlő rendet", majd a karlócai béke után az ún. „Hadakozó Tanács" parancsára rendre lerombolták az ország belsejében fekvő egykori végvárakat.

3 Mindez természetesen nem megalapozatlan állítás, csak az a hiányossága, hogy a képet csupán a központi kormányhatóságok és a magyar kerületi főkapitányok irategyütteseiből nyerik, amelyek a tényleges helyzetet nem elég életközeibői tükrözik. Feltétlenül szükséges, hogy a végvárak társadalmát, életviszonyait közvetlenebb forrásokból — vármegyei és családi levéltárak alapján — is igyekezzünk megismerni, mert így plasztikusabb képet alkothatunk a „vitézlő rend" hosszú küzdelemben megszerzett jogairól — önkormányzati, vallási és adózási szabadságairól — továbbá a gazdasági helyzetéről. Ilyen vizsgálatokat azonban — a kérdéskör felettébb szerteágazó volta miatt — csak egy-egy szűkebb terület mélyfúrás jellegű feltárásával lehet elvégezni. Ha a nógrádi végvárakat funkcióik szerint akarjuk csoportosítani, meg kell különböztetnünk a királyi zsoldban álló, ún. „iratos" katonákkal őrzött „őfelsége végházait" — a jelentősebb Füleket, Szécsényt, Nógrádot, Balassagyarmatot és a kicsinyke Bujákot, Hollókőt, Somoskőt, továbbá a Kishont területén fekvő, de Fülekről parancsnokolt Ajnácskő praesidiumait — a magánföldesurak várkastélyaitól — Divénytől, Kékkőtől és Gácstól. Míg előbbiek a bányavárosi főkapitányság „botja alá" tartoztak, utóbbiak elsődlegesen földesurak lakóhelyei és uradalmi központjai voltak, amelyeket a török közelsége miatt megerősítettek és magánhadsereggel is védelmeztek. Kékkő és Divény a Balassah, Gács pedig a Forgachok által építtetett vár (arx) vagy kastély (castellum) néven nevezett erődítmény volt, amelyek csak akkor váltak, ideiglenesen, királyi zsoldban álló katonákkal ellátott erősségekké, amikor (1552 és 1576 közt, illetve 1663-tól 1683-ig) az Ipolytól délre fekvő végvárak — Nógrád, Szécsény, Gyarmat, Buják, Hollókő és a honti Palánk — a törökök kezére kerültek. A végvári települések belső szerkezetét tekintve a nagyobb és kisebb végvárak között figyelhető meg eltérés. A nagyobb végházak összetett település részei voltak : Fülek, Szécsény, Balassagyarmat, Nógrád, Kékkő, Divény és Gács egyaránt várból (praesidium, arx) illetve külső „városból" (oppidum, hostát vagy váralja) álltak. Más társadalmi csoportok lakták, más jogállást élvezett a vár mint a „város". A vár katonaváros volt, vagy — magánvárak esetében — főúri lakóhely. Erős falak, bástyák, ágyúk, éjjel nappal őrség védte, belépni ide, a sorompóval elrekesztett kapukon át még békeidőben is csak a parancsnok, vagy a földesúr engedélyével lehetett nemeseknek, parasztoknak, polgároknak egyaránt, a letelepedés is az ő hozzájárulásuktól függött. A vár népének ura és parancsolója katonai és bírói ügyekben is a főkapitány (kapitány), akit a XVII. század második felében már minden esetben a település földesurai közül nevezett ki a király: Szécsényben a Forgachok, majd a zálogbirtokos Koháryak, Balassagyarmaton, Kékkőn és Divényben a Balassák, Füleken ugyancsak a Koháryak egy személyben voltak földesurak és végvári főkapitányok is. (Kivételt csupán Nógrád vára képezett, amelynek a váci püspök lévén a földesura, a főkapitány 1593—1663 között király által kinevezett katonatiszt volt.) A tisztikar — a vicekapitányok, a hajdúk vajdái, a lovasok hadnagyai — jelentős hányadában köznemesi rendű személyekből állott, de paraszti eredetű vitézek is sokan voltak köztük. A végvári katonaság tömegét kitevő közrendű gyalogos hajdúk és lovas legények életviszonyai vizsgálódásunk egyik kiemelt kérdését alkották. Az már régóta ismeretes, 102