Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Muzeológia - Szvircsák Ferenc: A szénbányászat hatása Salgótarján fejlődésére

A Jankovich-család birtokába a 18. században került a falu, és épült fel egyetlen müemlékjellegű kőépülete (a váron és a templomon kívül), a klasszicizáló stílusú, egyemeletes kicsiny kúria. Ez maradt meg az 1821-es tűzvészből azután a város számára a feudális kori faluból. A 19. század közepén a még kis, jelentéktelen községek sorába tartozó Salgótarján várossá fejlődésében döntő szerepet, történetében új korszakot nyitott a barnaszénbányászat, mely a kis palóc falucskát jelentős hellyé, Nógrád megye legnépesebb községévé, ipari városává és később megyeszékhelyévé tette. A megyei szén felfedezéséhez hasonlóan a legtöbb hazai szénbánya keletkezéséhez legendaszerű történetek kapcsolódnak. Radványi Ferenc megyei jegyző 1726-29 között írt kéziratos munkájában már tudósított a vecseklői „égő földről". Bél Mátyás, valamint a Pressburger Zeitung tudósítása után 1768-ban Matusek Vencel és Fischer Antal pesti iparosok fedezték fel a salgótarjáni szenet. Hasznosítására majd egy évszázadig kellett várni. Egy korabeli utazó W. Bright angol orvos - a bécsi kongreszszuson részt vevő angol küldöttség tagja - hosszabb utazást tett Magyarországon, és élményeit 1818-ban adta közre Edinburgban. Utazása során eljutott Salgótarjánba is, a Jankóvichok falujába. így emlékezik erről: „. . . Egy angol földesúr boldog, ha birtokán szenet találnak, és ha a harmadik szomszédja részesül ebben a szerencsében, rögtön mérnököket hozat Londonból, hátha az ő földje is kincseket rejt méhében. Ám Jankovich úr tudja, hogy vadaskertje alatt gazdag széntelep vár feltárásra és mégsem enged hozzányúlni. Ötszáz lélek él a falujában ezek legtöbbje a tél derekától aratásig támolyog az éhségtől, ő maga is pénztelen . . . De fél a polgártól, aki a szükséges tőkét már többször felajánlotta a bánya feltárásához és fél a paraszttól, aki így megszűnnék jobbágy lenni ós szabad bányász lenne belőle. Es ez a félelem konzervatívvá teszi ; ha őseinek jó volt így Károly Róbert óta, jó lesz neki is, meg azután, ha itt valami koszos bánya és föstös hámor lenne, hová is hívhatná meg nemes barátait vadászatra ?" Ezt az árnyalt képet egy másik jó megfigyelő külföldi soraival is alátámaszthatjuk. A. Ellricht berlini író 10 évvel később járt Salgótarjánban. Útjáról 1829-ben számolt be Berlinben kiadott könyvében. „. . . Jankovich Antal úr, aki nem régen lépett boldogult papája örökébe, ha lehet, még dicső elődjénél is konzervatívabb. 1825-ben a pozsonyi diétán nagy beszédet mondott a magyar nemesek és jobbágyaik patriarchális kapcsolatairól: e kitűnő kapcsolatok hagyományai nyilván a megye másik fia, Werbőczi koráig nyúlnak vissza . . . Évtizedek óta köztudomású, hogy nagykiterjedésű vadaskertje alatt értékes széntelep húzódik, de miként apja, ő sem engedi azt feltárni. Azt mondja, megyeszerte úgy hívják a tarjáni határt, hogy „kenyeretlen" és mégsem bírni a jobbágyokkal: mi lesz itt, ha még kenyerük is lesz a bányatársulattól?" Fényes Elek 1837-ben már 807 fős jobbágyfalut talált, arról nevezetest, hogy erre remek makkoltató erdők találhatók. „Kenyeretlen Tarjánnak" nevezték, és földesurai közül a Jankovichok nem engedték, hogy polgári fejlődés induljon meg a szűk völgybe szorult falucskában. Jankovich Antal haláláig ellenállt a társadalmi fejlődésnek. Salgótarjánban nem érződött a reformkor, szabadságharc is alig : az 1848. évi jobbágyfelszabadítás a nógrádi alispán jelentése szerint egyedül Tarjánban ütközött nehézségekbe és csak egy honvódhuszár szakasz kivezénylése árán volt megvalósítható. Jankovich Antal 1855ben bekövetkezett halála után kezdődött meg az „újkor" Salgótarjánban. 1856-ban Brellich János és Windsteig Gergely a Jankovich leányági örökösök birtokain Salgótarjánban is feltárta a szenet. Az ipari fejlődés következtében rohamosan nőtt a szón jelentősége, és 1860-ban 370