Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Tanulmányok - Zólyomi József: Pásztorok az Észak-Cserhát falvaiban

A kampósbot szárát a legtöbb pásztor maga készítette barkóca-, szilvafából. A vas-, réz-, ólomkampót a helyi kovácsokkal készíttették. A kampó lehetett még szaruból és fából is, de azt már pásztortársaikkal faragtatták ki. A szárának felső vastagabb végét ólommal kiöntötték. A rövidnyelű karikásostort a kondás, csikós, lovász, csordás használta. Nem mindegyik pásztor értett sem a nyél, sem a szíj elkészítéséhez. Gyűjtőterületünkön a legszebb ostorokat Fulko Mihály cserhátsurányi uradalmi juhász készítette a két világháború között. A környék pásztorai nála rendelték meg karikásostoraikat. Az ostor készítésével kapcsolatos adatokat mi is nála jegyeztük le 1957-ben. Az ostornyélnek legjobban szerették a szilvafa közepét. A kivágott fát lassan hajazták le, nehogy a közepén lévő piros részt elfaragják. A nyél hosszúságát úgy mérték ki, hogy két marokkal megfogták a fát úgy, hogy a kinyújtott hüvelykujjak összeérjenek. Ehhez hozzávett még egy slukkot, ez adta a nyél hosszát. A könyök és a kinyújtott hüvelykujj közötti távolsággal is mérték a nyél hosszát. A nyél részei: fogó, közepe, fej, sas. A sashoz csatolták hozzá a szíjat, melyen az alábbi részeket különböztették meg : kistelek, telkek, derék, csapó, ustorhegy. A nyél díszítésének három formáját ismerték : domború faragás, cin, ólomöntés, rézlemez. Faragással ritkán díszítették a nyelet, a legelterjedtebb díszítési mód a cinöntés volt. Az öntésnél először a díszítő vajatokat kellett elkészíteni, melybe egy kevés sósavat öntöttek, hogy a cint jobban megfogja. A cinöntést mindig a vékonyabb végénél, a sasnál kezdték. A nyélből 15-20 cm hosszú darabot papírral tölcsérszerűen becsavartak, alul elkötötték. Az olvasztott cint a tölcsérbe beleöntötték, majd kihűlés után újabb részt csavartak be papírral. Amikor az egész nyelet kiöntötték, reszelővel, majd smirglivel ledörzsölték róla a durvább részeket. A rézlemezes díszítésnél a vályatokat ugyanúgy el kellett készíteni, mint a cinöntésnél. A vékonyra kalapált rézlemezt a vályatokba beleütögették. A szíjat marhabőrből készítették, melyet négyes, hatos, nyolcas fonással erősítettek a nyélre. A balta, mint fentebb már említettük, a kondás és a juhász felszereléséhez tartozott. Az általunk megkérdezett juhászok már nem hordtak baltát magukkal. Űgy emlékeztek, hogy nagyszüleik idejében a legtöbb juhásznak még volt baltája. Abban az időben a juhászok gyakran az erdőkben legeltettek. Előfordult, hogy a juh lába beszorult az ágak közé, baltával szabadította ki a juhász. Egyik idős adatközlőnk elmondotta, hogy a nagyapja farkast ütött agyon baltájával. Kanász adatközlőink sem voltak sokan, akik baltát hordtak magukkal a legelőre. Gyűjtőútjaink során már csak olyan baltákat találtunk adatközlőinknél, amelyet édesapjuktól, magyapjuktól örököltek. Emlékezet szerint a balta nyelét bognárral, a fejét kováccsal készíttették. A nyél díszítését cinnel vagy rézlemezzel a pásztorok végezték. A kondás az állatok kihajtásánál használt tülköt maga készítette magyar szarvasmarha szarvából. A nyers szaruból a bélt kifőzte, majd a szarv vékonyabb tömött végét tüzes dróttal kifúrta. A tülköt kívülről vékonyra kellett csiszolni. Úgy tartották, minél vékonyabb, annál jobb, tisztább, élesebb a hangja. A keskenyebb végére facsapot faragtak. A tülök két végére szíjat erősítettek, hogy amikor nem használta a tülköt, vállára tudja akasztani. Vidékünkön a tülök díszítése nem volt ismert. A legelőn gyakran elkószáló állatok nyakába kolompot, csengőt kötöttek. Ennek beszerzése a múlt század második felétől is a pásztor gondja volt. Vásárokon vették, egyszerre többet szereztek be a különböző méretű és hangú kolompokból és csengőkből. Altalános szokás volt vidékünkön, hogy az a gazda, akinek állatára kolompot vagy csengőt kellett kötni, az több gabonát adott a pásztornak.