Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Tanulmányok - Zólyomi József: Pásztorok az Észak-Cserhát falvaiban

Az állatok terelésében a pásztor legjobb segítőtársa a kutya volt. A kalibánál tartózkodó lesti juhásznak 1835-ben juhász kutyája volt.

102 A pásztorok legjobban a pulikutyát szerették, mert az könnyen tanult és „vérében van a hajtás." A történeti adatok és az adatközlők visszaemlékezése szerint szamarat csak az uradalmi juhászok tartottak. Tornyos József szanda váralj ai uradalmában, 1798-ban, a legelőn tartózkodó 221 darab juh között egy szamár is legelt.

103 A nagykéri uradalmi juhász is tartott szamarat a juhnyáj között 1845-ben.

104 Az uradalmi juhászok egy részének még a két világháború között is volt szamara. A pásztorok személyes használati tárgyai közé tartozott a tarisznya. A legidősebb adatközlőnk a Csitár községben lakó Mészáros András szerint, fiatal korában inkább csak a kanászoknak volt tarisznyájuk. A többi pásztor a szalonnát, kenyeret, a bics^ kát, stb. a szűr befenekelt ujjában tartotta. Amikor a szűr kezdett kimenni a divatból — 1890-es évek körül -, azok a pásztorok is tarisznyát csináltattak, vagy vásároltak maguknak, akiknek eddig nem volt. Más adatközlőink is megerősítették, hogy a juhászoknak, csordásoknak, amíg szűrt viseltek, ritkán volt tarisznyájuk. A legtöbb pásztor vásárban vette meg tarisznyáját, csupán a kondások között akadt néhány, aki falusi csizmadiával, ügyeskezű pásztortársával, minden munkát elvállaló zsellérrel készíttette el. A tarisznyában tartották a bicskát, a kenyeret és szalonnát, a szaru sótartót, a tűzgyújtás eszközét. A bicskát a pásztorok többsége boltban, vásáron szerezte be. Legjobban a bugylibicskát szerették. Ha találtak egy jó acéldarabot, maguk is készítettek belőle bicskát,; melynek fa nyelét ólommal ugyanúgy kiöntötték, mint a botot vagy az ostornyelet., A pásztor a bicskát nem csak táplálkozásnál vette igénybe, ezzel herélte ki az állatokat, ezzel szúrta meg a felfúvódott szarvasmarhát, ezzel vágta le körmüket. A bicska segítségével nyúzta meg a birkát, az elejtett nyulat, stb. A bot, az ostornyél faragásánál is ezt használta. A faragáshoz jól értő pásztorok a bicskán kívül alig használtak más eszközt tárgyaik elkészítéséhez. Lőrincz Pál a Karancs vidékének leghíresebb faragópásztora az 1960-as évek elején elmondotta, hogy ő mindig csak bicskával dolgozott. Gyakran mondogatta: „aki bicskával nem tud faragni az mással sem tud." Az elhullott, vagy levágott szarvasmarha szarvából készült a sótartó. A szarv végéből levágtak 10-12 cm darabot, majd kifőzték, kitisztították. Az aljára fadugót rögzítettek, a felső végét könnyen kivehető ugyancsak fadugóval zárták le. Az idősebb pásztorok még emlékeztek rá, hogy régebben a pipában levő dö^ hányt, a főzéshez, melegedéshez szükséges tüzet acél, kova, tapló segítségével gyújtották meg. Gyűjtőterületünk legidősebb pásztor adatközlője, a csitári kondás, még az első világháború táján is ezzel gyújtott pipára. Készlete még gyűjtésünk időpontjában is meg volt, a tűzgyújtás módjait bemutatta. Az acélt a kovácstól szerezték^ a kovát és taplót maguk gyűjtötték az erdőben, patakok partjain. Amikor pipára akartak gyújtani, a megpuhított taplót, az acél és kovakő összeveregetésével keletkezett szikrával izzásba hozta, majd a pipában lévő dohány tetejére tette. Erős szívásokkal a dohány rövidesen égni kezdett. Tűzgyújtáskor az izzó taplót szalmacsóvába helyezte, kezével a csóvát addig forgatta körbe, míg a szalma lángra nem kapott* A tűzgyújtás eszközeinek külön egy kis bőrerszényt készítettek, hosszú szíjjal átkötve a tarisznyában hordták. Az apróra vágott dohányt a legtöbb pásztor még a két világháború között is kostök zacskóban hordta magával. A bőr kikészítését, sallangozását a pásztorok maguk végezték. Az egyik sallangra rézből vagy vasból pipaszurkálót is erősítettek. A dohányzó pásztorok a pipát boltban, vásáron vették. Míg a parasztok a hoszszúszárú, addig a pásztorok a rövidszárú pipát kedvelték, amely a tarisznyában ké247