Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)
Tanulmányok - Zólyomi József: Pásztorok az Észak-Cserhát falvaiban
Bolgárom községben 1819-ben a bojtárt is megverték és a „kolompokat a juhokról leszedték." 98 A szécsényi gulyásoktól 1820-ban oroztak el kolompokat a pásztorok." A berceli kanásznak 1841-ben zár alá vett értékei között „három kolomp, mellynek ketteje nagyobb szíjjal együtt, egy kissebb Kolomp szíj nélkül, egy szíj ostor" szerepelt. 100 ^ Heves megyei Ivád községből Csákvári Kolompot lopott el a kanász 1772-ben. 101 Az Észak-Cserhát falvaiban éppúgy, mint a megye többi településén- gyűjtésünk időpontjában - már megszűnőben volt a paraszti állattartás. A pásztordinasztiák utolsó tagjainak többsége már nem volt aktív pásztor. Az őrzésnél használt terelőeszközeiket, egykor a pásztorélethez kötődő személyes tárgyaikat már kevesen őrizték. A kamrában megtalálható volt még egy-egy kanászbalta, kampósbot, ostor, sótartó szaru és tarisznya. Nagyrészüket otthonról már régebben elköltözött családtagjaiknak, rokonoknak, ismerősöknek ajándékozták, még továbbra is dolgozó pásztortársaik vették meg, vagy magángyűjteményekbe kerültek .A mindennapi munkájukat könnyítő tárgyi világukból keveset láthattunk, gyűjtésünknél inkább a visszaemlékezések lejegyzésének, mint a megfigyelésnek jutott nagyobb szerep. Hozzáértő emberekkel több tárgyat, díszítési technikát rekönstruáltattunk a rögzített visszaemlékezések pontosítására, kiegészítésére. A pásztorok leggyakoribb terelőeszközként a botot ismerték. Használta a csordás, gulyás, lovász, kanász, juhász. Legjobban szerették a barkóca,- cseresznye,- és szilvafából készült botot. Tavasszal a pásztor kinézte magának a megfelelő barkócaágat. Vékonynak kellett lennie, hogy ősszel, amikor már kivághatta, a kívánt vastagságot elérje. A bot meggörcsölése is tavasszal történt. Ez abból állt, hogy a még leveses fát bicskával sűrűn megvagdosta. A vágások őszre kiteltek. A fa kivágása után történt a pállüás. A szabadba rakott tűz felett addig forgatta a botot, míg a héja le nem pattant. A héjától megfosztott bot hosszúságának megfelelő árkot ásott, amelybe először hamut szórt, belehelyezte a botot, majd hamuval befedte. Meglocsolta vízzel, majd egy napig állni hagyta. A hamuban a bot szépen megpirosodott. Trágyalében is lehetett a botot pirosítani, de ha esőt kapott a bot, akkor ement a színe. A bot felsővastagabb végét ólomöntéssel, csonttal, ritkán domború fafaragással díszítették. A kampósbot (kamósbot) használata csak a juhászoknál volt ismert. Az első világháború előtt nem volt általánosan elterjedt terelőeszköze a juhászoknak. Adatközlőink úgy emlékeztek, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben még nagyon kevés juhász hordta. Az első világháborút követő években vált felkapottá az uradalmi juhászok körében. Homolya Mihály 1910-től volt uradalmi juhász Cserhátsurányban. Kampósbotja abban az időben még nem volt. 1920-ban helyet akart cserélni, azért elment a herencsényi földbirtokoshoz, hogy nem venné-e fel juhásznak. „Az úr kijött elém az udvarra és az első kérdése az volt: „hát fiam neked nincs kampósbotod? Nem is lehetsz te valamire való juhász." Ezzel megfordult, nem is állt velem többet szóba." Psota János a falusi gazdák juhásza volt hosszú ideig. 1926-ban helyet akart cserélni. „A kamósbot történetéről másoktól is hallottam, ezért csináltattam magamnak egy szép kampósbotot. Szép rézkampó volt rajta, a felső vége ólommal ki volt öntve. Olyan virágformák voltak rajta. Meglát az úr és azt mondja: „becsületes juhász lehetsz, mert nálad van a mesterséged címere." Adatközlőink szerint a két világháború között kevés uradalmi juhász volt, akinek nem volt kampósbotja. A legelőre nem mindig hordták magukkal. A falusi juhászok közül is egyre többen igyekeztek szert tenni egy-egy szép kampósbotra. Legeltetés közben ritkán hordták, inkább akkor vitték magukkal, ha vendégségbe, kocsmába, rokoni látogatóba mentek. A két világháború között már alig volt olyan falusi juhász, akinek kampósbotja ne lett volna. 245
