Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Tanulmányok - Zólyomi József: Pásztorok az Észak-Cserhát falvaiban

1. A fasztar szervezet újjáéledése, fejlődése. A török háborúk következtében nemcsak a falvak jelentős része pusztult, illetve néptelenedett el megyénkben, hanem az állatállomány száma is erősen lecsökkent. A rommá vált falvak, vagy üresen álló lakóházak benépesítésére a 18. század első évtizedeiben került sor.

4 A helyben maradt lakóknak, és többségében az északi megyékből érkező telepeseknek az élet megindításához állatokra volt szükségük. Igaerőt kellett beszerezniük, hogy az elhanyagolt, gazzal benőtt szántóföldeket meg tudják művelni. Fejőstehenet, sertést, juhot, kecskét vásároltak, hogy megélhetésük egyes feltételeit biztosítsák. A korabeli összeírásokból tudjuk, hogy a 18. század elején az újjászerveződő falvak önálló családjainak száma 10-20 között váltakozott. A tulajdonukban lévő állatállomány sem mondható jelentősnek. Igaerőből (ló, ökör) csak annyit tartottak, amennyi a föld megműveléséhez, a pénzes fuvarok lebonyolításához kellett. Fejőstehenet csak a tehetősebb gazdáknál írtak össze, de számuk az egész telkeseknél sem haladta meg a két darabot. Juhot csupán 3-4 család tartott egy-egy faluban, számuk háztartásonként 10-14 darab között változott. A kecskék száma nem volt jelentős, bár számukat gyakran nem lehetett pontosan megállapítani, mert az összeírok a juhokkal vették őket egy rovatba. A sertések száma viszont minden községnél magas. Szinte alig volt olyan háztartás, ahol 2-4 darabot ne tartottak volna, de nem volt ritka akinek 6-10, vagy még ennél is több sertése volt. A háromévesnél fiatalabb, igázásra még nem alkalmas csikók és tinók száma alig haladta meg falvanként a 8-10 darabot. A paraszti állatállomány száma az újratelepítést követő évtizedekben lassan növekedett. Már az 1715. évi országos összeírás megemlíti, hogy a lakosságnak nincs elegendő vonóállata a föld megművelésére. Ennek okát az 1728. évi összeírok a legelők hiányával magyarázták.

5 A parasztság állatállományának lassú ütemű gyarapodása valóban összefüggésbe hozható a legelő hiányával. Ezt bizonyítják a panaszos levelek ezrei, amelyet a falvak vezetői, vagy a jobbágyok küldtek a megyéhez a 18. század elejétől a 19. század közepéig. A 18. század első felében a legelő hiánya azokban a falvakban jelentkezett először, ahol a földbirtokos majorsági gazdálkodásra tért át. A szarvasgedei jobbágyok 1748-ban arról panaszkodtak, hogy a falu földbirtokosa „Gedei András a földeket a házhelyek után kötelekkel újra felmérette, nyílhúzással megerősítette". A jobbágyoknak a legrosszabb föld jutott, legelőből pedig egy kevés sem maradt.

6 A földbirtokosok elleni panaszok különösen a 18. század második felétől szaporodtak meg, amikor azok tömegesen tértek át a majorsági gazdálkodásra. Az ecsegi jobbágyok 1782-ben a megyéhez küldött levelükben azt nehezményezik, hogy „... Nagy Méltóságú Gróff Berényi Tamás Eö Nagytsága . . . anyira Kifogyasztott bennünket az földgyeinkbül és rétyeinkbül, mindenütt az javát el hancsikoltatta fölgyeinkbül pedig elégnek sémi sem maradott. Már most a mellyet mi Contrubiensek bírtunk azokat mind majorságoknak fogták ki."

7 A karancssági jobbágyok 1804-ben arra kérik a megyét, hogy a helyi földesuraknál járjon el azzal kapcsolatban, hogy az eddig birtokukban lévő legelőt ne vegye el, mert nem tudnak állatot tartani, kénytelenek lesznek a faluból elköltözni.

8 230