Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Tanulmányok - Gáspár János: A temesvári önkéntesek

Po Piaty, ötösével November végén, december elején a magyarországi front balszárnyán rendkívül felgyorsultak az események ... A 3. Ukrán Front csapatai a Dunán átkelve, november végére az ellenség ellenállását megtörve mintegy 100 km széles és 60-70 km mély hadműveleti hídfőt alakítottak ki a Dunántúlon ... A támadó csapatok november 30-án Szekszárdnál, december 5-én a Jenő-vonalba beékelődve a Siónál, 9-én pedig már a Margit-vonal előterében, Székesfehérvárnál álltak. S közben mögöttük nőttön nőtt a magyar fogolysereg. Szakaszok, századok, zászlóaljak adták meg magukat nem egy esetben puskalövés nélkül - és indultak hátra az ideiglenes gyűjtőtáborba. Azokban a hetekben, a Dunántúl már felszabadított területének országútjain s falvaiban mindennapos látvány volt a szovjet katonáktól kísért, ötösével „po piaty" menetelő fegyvertelen, borostásképű, elkeseredett, még gyűrött katonaruhájukat is gyűlölő magyar hadifoglyok hosszú sora. Az utolsó hetek, napok izgalmaitól megtörve, éhesen és szomjasan - hiszen napok óta jószerével csupán az őrzésükkel megbízott katonák emberségéből jutottak egy-egy csajka meleg leveshez, s a menet által érintett falvak asszonyainak jóvoltából egy-egy szelet kenyérhez -, mentek, vánszorogtak a fogolycsoportok mind messzebb, mind hátrább a frontvonaltól, a háború poklától. Foglyok voltak ... A fogsággal - természetéből fakadóan - együttjáró minden kényszerű kellemetlenséggel, a kihallgatásokkal, a meg-megismétlődő motozásokkal, majd később, amikor a kisebb csoportok már nagyobb egységgé duzzadva valahol tartósabban megállapodtak, az akkor tortúrának ható, de egészségük szempontjából okvetlenül szükséges fertőtlenítéssel. De a fogság egyben vizsga is volt. Vizsga : emberségből. És választóvíz : tiszteknél, legénységnél egyaránt. Voltak, akik a fogságban is „emberek" maradtak. Bajtársak. A szó szoros értelmében: társak a bajban... De voltak, akik senkire sem hallgattak, önzőén csak magukra gondoltak, és végül magukra maradva, a legelesettebbek lettek. Azután a fogolycsapatok előtt megnyíltak a kisebb gyűjtőtáborok kapui. A paksi polgári iskola, Mohács, és a többi kis városok iskolái, ahol már kezdett normalizálódni helyzetük. A lakosság segítségével rendszeresebbé vált az étkeztetésük, s az udvari csapoknál mód nyílt a tisztálkodásra is. De jöttek az újabb és újabb csoportok. Jött a „váltás", és a régieknek át kellett adniuk helyüket, ők pedig százas csoportokban, gyalogosan „po piaty" indultak tovább Bajára. És vonultak a közös cél felé a november 30-án Szekszárdnál fogságba esett folyamőrök, a fogatolt tüzérek, a 39. gyalogezred -, a 13. felderítőosztály -, a 12. aknavetőüteg katonái; a december 5-én Középbogárdnál átállt utász zászlóalj, az ugyanakkor Ozoránál elfogott 7/2 pótzászlóalj és a többi egység tisztjei és katonái, szinte ömlesztve. Az úticél azonos volt. Baja . . . Keresztül a városon Vaskút felé, a nagy utász kiképzőtábor körbezárt területe. Ezt vették igénybe a szovjetek hadifogolytábor céljára. Több ezer reménykedő magyar újabb állomása . . . Reménykedő, mert idejövet annyiszor hallották a „szkoro damoj"-t, hogy lassan már maguk is hittek mert hinni akartak - benne, hogy itt valóban megkapják a „dokument"-et, és mehetnek haza. De nem. Baja is csak átmenő tábor volt. Ujabb motozással, szőrtelenítéssel, fertőtlenítéssel. Aztán pár napi pihenő. Közben folyt a csere-bere. Élelmiszerért - a legfőbb valutáért - minden kapható volt. . . Csajka, meleg holmi, pokróc, kinek mi hiányzott, s ki mit tudott áldozni érte. 159