Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve X. (1984)

Tanulmányok - Történelem - Szvircsek Ferenc: Adatok egy urbanizálódó település „munkásjóléti intézményei” kialakulásához

nyék és hajadon leányok az áldozatai, akik a nyomasztó gazdasági viszonyok miatt csak későbbi életkorukban lépnek házasságra."

34 A szabályrendelet alkotásának idején újabb bordélyház engedély ügyében döntött Salgótarján vezetősége: Simon Istvánné bordélyháztulajdonos kérvényezte a bordélyház nyitását városrendezési tervek miatt, bordélyüzletét megfelelőbb helyre szándékozta kihelyezni. Ezért Gaál János Karancsalja úti telkét megvette 1925. augusztus 28-án. Ez az épület hatóságilag lakhatatlan épületnek minősült, ezért át kellett építenie. (A lányszobák 3x3 méteresek, a szalonból szeparé, konyha és szobák nem nyílhattak.) Minden ablakot ráccsal és spalettával kellett ellátni és az épület valamennyi oldalát 2 m magas sűríí deszkakerítéssel körülvenni. 1925. szeptember 5-én végül az engedélyt az építésre megkapta. A vályogház lakói — 5 özvegyasszony — 8 napon belül köteles volt elhagyni az épületet, mert másképpen „államrendőrség fogja az eljárást lefolytatni". A Karancsaljai utcai lakosok először augusztusban, majd szeptember 25-én kérelmet adtak be a tanácshoz, sérelmezve az engedélyt. Utaltak a vallásos érzelmükre, gyermeknevelés erkölcsileg hátrányos voltára, serdülő lányok tisztességes férjhezmenetelének gátolására, az éjjeli nyugtalanságra. S végül utolsó érvként így fogalmaztak: ,, . . . úgy látszik, hogy a bordélyházat többre nézik, mint a polgárságot." Kérvényező az építési engedély után a lakhatási engedélyt is hamarosan megkapta. 1926. március 12-én a helyszíni szemle azonban több hiányosságot észlelt: a lányszobák nedvesek, lakhatatlanok voltak, az építkezés nem volt befejezve. Március 27-én azonban már közrendészeti és közegészségügyi szempontból kifogás nem merült fel. Az engedélyt megadták.

35 1927-es kimutatás szerint a városban már csak 6 „bordélyházi kéjnő" volt, ugyanis Clementis doktor sérelmezte a hatósági vizsgálati díj elmaradását. A díjak szedését a helybeli rendőrkapitányság a 160 100/1926. sz. rendeletre hivatkozva beszüntette ós a kéjnők időszakos orvosi vizsgálatát végző hatósági orvos Salgótarjánban nem kapott díjazást. Ezen a helyzeten próbált újítani 6364/1927. sz. Közig, számú rendelet, mely szerint a bordélyosnak a kéthetenkénti közegészségügyi vizsgálatot foganatosító hatósági orvosnak lányszobánként és havonta 4 Pengőt kellett fizetnie. Ezt az összeget a tulajdonos a rendőrkapitányság pénztárába fizette be, s innen utalták át a tisztiorvosnak. 1927. december 2-án polgármesteri jelentés ment az alispánnak, amely szerint Salgótarján területén mindössze egy bordélyház volt, 7 ellenőrzés alá eső leányszobával és ellenőrzés alá eső 6 mellékhelyiséggel. (Várótermek, fürdőszoba, konyha, árnyékszék.) A bordélyházi kójnők száma hat volt. Magán kéjnők nem voltak. („Lakásán látogató fogadására engedéllyel bíró magán kéjnő nincs.")

36 A rendelkezésre álló források szerint az utolsó bordélyházi engedélyes Ádám Ferencné volt, aki 1926. október 9-től 1928. május l-ig tartotta fenn üzletét.

37 Simon Istvánné 1927. október 15-én zárta be bordélyát. A Salgótarjáni m. kir. rendőrkapitányság 1928. május 5-én adta ki rendeletét, amelyben feltüntette a kéjnők által lakható utcákat, valamint az 1921. évi 39 820 sz. BM. rendelet 38. §-a és a 160 100/1926. BM. rendelet 14., 17., 25. §-ában foglaltak figyelembevételével megszabta a magatartásukat. Az 1. § értelmében 1928. május 1-től kéjnők csak az alább felsorolt utcákban lakhattak : 206