Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve X. (1984)

Tanulmányok - Történelem - Praznovszky Mihály: Művészsors a XIX. század végi Nógrád megyében (Kubányi Lajos)

A müncheni iskola a század ötvenes éveiben meglehetősen merev, élettelen volt. A változást Carl von Piloty fellépése ,,hozta", aki visszaadta a színeket, a fényt s a történést a míiveknek. Tőle számítható igazán a müncheni stílus győzelme. A hatalmas méretű vásznakon látványos történelmi jelenetek kavarogtak. Festői elrendezés, színpadszerűség, a ruhák, a kosztünök, a fegyverek, a bútorok a valódiság látszatát keltették, minden élénk színben ragyogott. Ez jelentette egyúttal a korlátait is a müncheni iskolának. A festők a műtermekben dolgoztak, a természet számukra érdektelen volt. Keresték a hangulatos témákat, de beállításaik merevek, élettelenek illetve mesterkéltek voltak. Mindezt jól illusztrálja, ha néhány müncheni jelentős művész nevét említjük. Wagner Sándorét, Benczúr Gyuláét és Liezenmayer Sándorét, akik katedrát kaptak az Akadémián. Közülük Wagner Sándor a nyolcvanas években már a lovakat ábrázoló képeivel lett híres művész. Képein a ló a főszereplő, néha a témát is csak azért találta ki, hogy a kedvenc állatait minél szebben megfesthesse. (Kubányira tett hatása kétség kívül kimutatható!) Vágó Pálnak — aki együtt állt Kubányival a fényképezőgép elé — művészetében teljes fegyverzetében bontakozik a müncheni stílusmásodik jellemzője: az életképfestészet. Témája a mindennapi életből származik, drámai és ál-drámai esetek, kihegyezett, csattanós sztorik, pillanatfelvételek ahol a főszereplők valóban megmerevednek egy pillanatig amíg a festő ecsetjével „villámgyorsan" lekapja őket. Vágó számtalan ilyen képet alkotott, a magyar piktúra történetében mégsem tudott maradandó helyet elérni, pedig tehetséges, ambiciózus művész volt. Idehaza vidéken telepedett le, azt az életet élte mint minden osztályos társa. Szerették őt jókedve, tréfái, bohém magatartása miatt, ő volt a társasági élet középpontja, de ebben a társaságban nem a művészet, a valóság sorskérdései felett vitatkoztak, hanem inkább csak szórakoztak. így sorvadt el lassan tehetsége, nem tudta áttörni közege határait és korlátait. Kubányi másik barátjának személye átvezet már bennünket a müncheni iskola másik érzékelhető megnyilvánulásáig a „műcsarnoki festészetig." A név onnan származik, hogy az ide tartozó festők alkotásai lepték el a budapesti Műcsarnok falait a század utolsó évtizedeiben, az ő képeik lettek a közönségigény mérvadói és meghatározói, az ő műveiket keresték, az ő műveik reprodukcióit közölték a fővárosi képes lapok stb. Kettősségük abban rejlik, hogy gyenge és jellegtelen alkotásaikkal befolyásolták a közízlést és a művészetről alkotott közönség-felfogást: ugyanis amit ők festettek, az rögtön érthető volt, s így a laikus közönség — írja Lyka — ,,a képeiken rögtön megértette a tárgyat s azt hitte, hogy már ezzel a művészet titkait is birtokba vette." Pedig ezek a fiatalok valamennyien tehetségesek voltak. Csak éppen különböző okok miatt megakadtak művészi fejlődésükben. Volt akit az első siker szédített el, volt akinek tehetsége bizonyult ennél többre elégtelennek, s volt akit sorsa fogott vissza a magasabb szinttől. Roskovics Ignác ennek a „stílusnak" egyik legjelentősebb képviselője. „Vidám nápéletkép és komoly egyházművészet" — ez a két igen jól fizető témája. Beszédes címei mindent elmondanak a képek tartalmáról és színvonaláról is: Olyan nincs! Kóstolja meg be édes ; Igyék már kelmed ! ; Pici piros alma stb. Rajta kívül jónéhány nevet lehetne még említeni azok soraiból, akik egyidőben tanultak Kubányival Münchenben s — feltehetően baráti kapcsolatuk révén — ott hatottak is egymásra természetesen ki-ki tehetsége mértékében. Margitay Tihamér, Innocent Ferenc, Jendrassik Jenő, Peske Géza, Szobonya Mihály, Pap Henrik, Rajzó Miklós, Tornai Gyula. 114