Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)

Tanulmányok - Wellmann Imre: A köznemesség gazdálkodása a XVIII. században

tését s ezzel együtt annak törvénybeiktatását tartotta fontosnak, hogy a közteher a földet semmiképp sem terhelheti. Nagy, országos célok ezen fölül az uralkodó osztályt többé nem hevítették; a bécsi udvar kormányzásába beletörődve, a közéleti tevékenységből nem maradt számára más, mint osztályának kiváltságain őrködni. Elvileg ez tulajdonképp azért lett volna megokolt, mert amiben előjogai gyökereztek, honvédő hivatásának rendszeres teljesítése 1711gyel abblanmaradt, ráadásul 1715-ben a rendek maguk isimerték el, hogy nemesi fölkelés és bandériumok az országot magukban véve nem képesek megoltalmazni, miért is bel- és külföldiekből erősebb állandó hedsereget kell felállítani; egyúttal ennek fenntartására hadiadót és -segélyt szavaztak meg. A nemesi fölkelés igénybevétele attól lett függővé, hogy azt az uralkodó mikor látja szükségesnek, az állandó sereg fenntartásának terhe s a részére való újoncállítás viszont mindenestül a parasztságra (és kis részben a városokra) hárult. Ezáltal a nemesség kiváltságos különállása nagyrészt — sőt lényegében, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a nemesi fölkelés már nem felel meg a kor követelményeinek — elvesztette belső jogosultságát, a köznemes addigi életformája válságba került. Magának is éreznie kellett privilégiumainak ezt a tartalmi kiüresedését, ha formailag makacsul ragaszkodott is a fölkelés lehetőségéhez. Szinte jelkép, ahogy az észlak-erdélyi köznemes Keczeli István, kinek házában ott függtek „régi török puskák, pisztolyok, tőrök, kések, buzogányok,... de nem használtatván, pókháló- s porlepték", öreg korában is úgy kelt lóháton útra, hogy hüvelybe rozsdásodott kardján kívül ott volt nyeregkápáján egy pár pisztoly — töltetlen, kova nélkül, előtte lovagló kocsisának nyeregkápáján pedig, ha csak a szomszéd faluba látogattak is, s ott bőséges vendéglátás várta őket, boros kulacs mellett hatalmas tarisznyában cipónak és füstölt szalonnának is ott kellett lenni. Használható fegyvert különben a nemesség mindössze vadászás alkalmával forgatott, ritkán a Habsburgok háborúiban, de ott is már a besorozott jobbágyfiúké volt a nagyobb szerep. Az országon belül is az állandó sereg biztosította a nyugalmat, a parasztok földesúri elnyomás ellen támadt mozgolódásaitól is, melyek fenyegető erejét mind nagyobb számbeli fölényük fokozta, már az ő fiaikból és idegenekből álló katonaság nyújtott az uralkodó osztálynak szükség esetén védelmet. Tulajdonképp válaszút előtt állt a köznemesség: a hadakozás helyett, mely már hivatásszerű, rendszeres fölkészülést kívánt, milyen tevékenységhez fogion? A megyei, még inkább a központi igazgatásban csak keveseknek jutott hely. A kiváltságokba alapjuk megrendülése után még inkább szükségeinek látszó kapaszkodás, a birtokhoz való jog megőrzése, s a jobbágyok kézbentartása bizonyos fokig a jogászkodást, ügyvédi ismeretek megszerzését javallottá; kis rész valóban prókátorsággal igyekezett a szaporodó birtokperek adta lehetőséget kihasználni. Ám a többség megnyugodott szón, hogy Werbőczy Háranalskönyve — akinek képe, ismét, jellemző módon, Keczeli kúriájában ott függött Rákóczié s Apafy Mihályé mellett — és az uralkodó osztály jogait érintő törvények a nemesség kiváltságait kellőképp körülbástyázták, s azok fő tételeit minden valamirevaló nemes amúgy is könyv nélkül tudta. Éppen ez a biztosított s 1741-ben még megerősített helyzet mentesítette a köznemességet lelkesítő nagy célok hiányában a honvédelem helyébe lépő minden komolyabb erőfeszítéstől s egyengette elkényelmesedésének az útját. Ott kínálkozott ugyan mint több jövedelmet ígérő foglalatosság a gazdálkodásban való elmélyedés, amire jelképes példát adott Palocsay Horváth György még a századfordulón, 74