Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)

Tanulmányok - Wellmann Imre: A köznemesség gazdálkodása a XVIII. században

helyekbe szállott ámbár, az karót választása szerint való ura nevében felütvén, ... mind az jobbágy, mind az fundus azon földesúré lett, az kinek jobbágysága alá az jövevény ember magát adni vallotta". Ennek révén az ilyen úr nemcsak egyedül hozzá tartozó, „különös" jobbágyokra s házhelyekre tett szert részarányán felül, hanem jövedelem dolgában is előnyhöz jutott birtokostársaival szemben. Mert „az jobbágy maga földesurának dézsmát is ád, robotál is, és csak annyi szántóföld, rét az hely által felosztódik, amennyi jobbágy az földesúr által birattatik, nem gondolván azzal, hogy egy vagy más földesúrnak nagyobb vagy kisebb jussa légyen", amíg t.i. újraosztásos földközösség járta; ugyanis nem azt a szokást követték, hogy „ennek vagy annak az úrnak jobbágy részére ez vagy amaz föld nevezet szerint osztatik, hanem amint a házak sorban vannak, ... aszerint". S amint a népesség szaporodott, az élelmes földesúr már ahhoz folyamodott, hogy benépesült telken is növelje az ott lakó családok számát. „Innét vagyon, hogy néha sokkal több a lakos egyik úr részére, mint a másikéra" birtokaránya szerint, annál is inkább, mert megtörtént, hogy a jobbágyok, ha valamelyik úr másoknál nagyobb terhet rakott rájuk, annak földjén „felfogott fundusokat és viskójokat elhagyván", másikéra költöztek át. Mindebből folytonos torzsalkodások származtak a közbirtokosok között, s aki jogához képest kevesebb jobbággyal bírt, gyakran a legnagyobb hányad tulajdonosa, nem volt hajlandó belenyugodni abba, hogy a birtokarány szerint való jövedelemfölosztással szemben egy-egy compossessor a hozzá édesgetett jobbágyok számához mért részesedést hajtotta keresztül.

11 A kapitalizmusba ívelő fejlődés során másokra való tekintet nélkül gátlástalanul felülkerekedő egyéni érdekek csak fokozták a közbirtokosságok körében egyetértés, gazdálkodás tekintetében egyaránt uralkodó áldatlan állapotokat. De valójában a XVIII. századi viszonyokban gyökereztek azok a közös gazdálkodásból fakadó, szorgalmat, s eredményességet elfojtó tarthatatlan visszásságok, melyeket az 1830-as évek elején a hasonló bajokat közvetlen tapasztalat alapján mélyen átérzŐ gazdálkodó köznemesnek, az ugyancsak compossessor Berzsenyi Dánielnek éles tolla örökített meg számunkra, fő helyet juttatva nekik „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályai" sorában. „Akár számtalan határink temérdek nagyságát, akár számtalan közbirtokaink minden oldalú rendetlenségét megfontoljuk, által kell látnunk, hogy ezek minden józanabb rendek és szorgalomnak általános fölbontói. Mert az ily „bitang helyeken nemcsak az a baj, hogy a birtok elszórtsága a gazdasági munkát fölötte megterhesíti, sokasítja s ezáltal az egész gazdaságot haszontalanná teszi, de többnyire az a nagy rossz is megvan, hogy a birtokosok örökös viszálkodása és sok gyülevész korhely cselédje miatt a fenyíték és egész nép úgy megromlik, hogy az ily" hely gyakran csupa zsiványbarlanggá válik, hol természet szerint a legiparkodóbb gazda is felejt az angol és német szorgalom elveirül aggódni, s elég jó gazdának nézheti magát, ha többszáz holdjai mellett nem koplal ... Tudom, nem veszik szavaimat nagyításnak azok, kiket a sors ily bitang gazdaságokra kárhoztatott, sőt elhiszik velem együtt, hogy a magyar természetlen szegénységének éppen ez a nagy rendetlenség egyik fő oka. Az ily „szerencsétlen jószágokban nem elég az, hogy a birtok nagyobb része esztendőnkint közlegelőnek fordíttatik még ott is, ahol elég legelésre való erdő van, de itt még az a nagy veszély is megvan, hogy az ily" közös legelőt minden rend nélkül mindenki lehetségig használni kívánván, ezt annyira megterhelik, hogy az többnyire a reménylett haszon helyett kárral fizet a gazdának. Mert az ily' rendetlenség miatt gyakran egész nyájak rakásra döglenek, s ezáltal 69