Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 26. (1980)

Múzeológia - Szvircsek Ferenc: Az etesi bányavidék

hely közelébe. Az első világháború után kezdték használni a katonai kulacsot. A bányász felszereléséhez tartozott a bőrtarisznya, a budlibicska, rövid szárú cseréppipa, dohányzacskó, pipaszurkáló. Az idők folyamán szénterületünkön kétféle fejtésmód alakult ki: az omlasztásos pillérfejtés vastag széntelepeknél —, és csapás vagy dőlés menti haladópászta-fejtés, a vékonyabb telepeknél. Ezt bővebben Dzsida József fejti ki technikai szempontból értékes könyvében. A bányász a szenet csákányával fejtette és robbantással, „lövéssel" készítette elő. A legnehezebb munka a réselés „sramolás" volt. A szénmező alját ezzel az eljárással 2 m hosszúságban 80—120 cm mélységben, 15— 20 cm magasságban csákánnyal vágták ki, így kapták meg a rést. A rés magassága a szénfalban haladva egyre szűkült, a végén egy-két ujjnyi magasságú volt. A réselés után a segédvájár, vagy a csillés fúrt bele a szénréteg felső részébe egy-egy méter távolságban 80—90 cm. mélyen. Ezt a műveletet kézifúróval, az ún. csigafúróval végezték el. A vájárok készítették el a robbantáshoz a gyutacsot. A robbantást dinamittal végezték. A kifúrt lyukba, amit a tisztítópálcával, „rangaszlival" kitisztítottak, betolták a „lövést". A szabályzat szerint farudat lehetett volna csak használni, de gyakran a tisztítópálcával végezték el ezt a műveletet. Ezután 3 agyagdugőt (lódungot) tettek rá fojtásként. Minden vájár a maga által előkészített robbantószert gyújtotta meg. Ekkor a gyújtózsinór „cinder" végét a csoportvezető vájár „fajer" kiáltcLSctr cl meggyújtották és fedezékbe vonultak. A robbantásokat számolták, mert ezzel győződtek meg arról, hogy minden dinamit felrobbant-e. Az előírás szerint a robbantás után mintegy félórát kellett várni, hogy a füst eloszoljon. A bányászok azonban nem tartották ezt be, mert a teljesítményt csak így tudták elérni. Az omlasztás után először ácsolással biztosították a fedüt. A vékony szénréteget csapás menti, haladópászta-f ejtéssel termelték. Itt a fejtési szélesség 8—15 m volt. Szemben a pillérfejtéssel, ahol a fejtések csak 4—5 m szélesek voltak. A bányában a munkát csapatban végezték. Egy munkahelyen 2 csapat dolgozott, felváltva 12—12 órás műszakokon. Egyik csapatban az előváj ár, másikban a helyettese állt a élen. Létszámot a munkahely nagysága szabta meg. A fő szállítóvágatok, osztók, feltárások előkészítésénél 2 vájár és 1 csillés dolgozott. A pillérfejtésben már 4—8 ember alkotta a csapatot. A munkássá válás folyamatát, a szakmai csoportok keletkezését szintén nyomon tudjuk követni a nógrádi szénmedencében, amiből következtetéseket vonhatunk le az etesi bányaterületekre i:i. Inászón a bányásszá válás fokozatai a 19. század utolsó harmadában a következők voltak: kutyatolós (csillés), közbányász, előbányász (Vorhütten) ezek voltak a bányamunkások. A bányatisztek a következők voltak: bányafelőr, (huttmann), szakmester (Schichtenmeister), bányagondnok, bányaigazgató. Mátranovákon a 20. század elején ezt a szakmai megkülönböztetést használták: külső munkás, urasági, ajtónálló, csillés, szenes, falas. Etesen a főbb szakmai csoportok (Amália-akna) részletezés nélkül a következők voltak: csatlós, csillés, segédvájár, vájár. A bányamunkáról egy sémát állítottam össze, természetesen még a teljesség igénye nélkül, hiszen további kutatások szükségesek ennek a folyamatnak mind pontosabb leírásához és bemutatásához. 388