Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (1978)

Tanulmányok - Molnár Pál: Adatok a bányamunkásság létszámának, összetételének változásairól, helyzetéről, harcairól és életmódjáról 1900 és 1919 között

Ha a viszonylag nagy létszámú környékbeli és más megyékből a munkásbarakkokat igénybevevőket is a kolonizált, a nagyrészt nemzetiségi és más nemzetbeli kolonizált dolgozók közé soroljuk, a tiszti, altiszti és munkáslakóházak, valamint a barakkok lakóinak arányát az összmunkássághoz képest — az 1910-es adatok alapján — 20—25%-ra tehetjük. Ezek az adatok ugyanis 37 tiszti, 59 altiszti, 520 munkáslakóházat és 117 barakkot mutattak ki. A barakkokban feltehetően 30—50 bányász lakhatott. Az esetek többségében egy bányászcsaládból feltehetően többen is dolgoztak, így az 1910-es évi átlagos létszámból, vagyis a 6888 főből, 1500—1770 munkás lakhatott a bánya környékén telepített kolóniákban, barakkokban. Mindezekből jól nyomon követhető, hogy a bányamunkásság körében már 1919 előtt is számottevő volt a bejáró munkásság aránya. A bejáró vagy kétlaki munkás kategóriáját igen sokan azonosítják. A két kategória között véleményem szerint az azonosságok mellett számottevő különbségek is vannak. A legfőbb azonosság, hogy kolonizált munkások között aligha lehet találni — vagy legalábbis ritkán — kétlaki dolgozókat, tehát a kétlakiak a bejárók közül tevődnek ki. Viszont az is igaz, hogy nem minden bejáró kétlaki dolgozó. Semmiféleképpen nem szabad a kétlakiak közé sorolni azokat a bányászokat, akik Salgótarján, Somoskőújfalu, Zagyvaróna, Zagyvapálfalva, Nagybátony, Kisterenye, Mátranovák stb. községekben paraszti, alkalmazotti lakóházaknál lakóként, főbérlőként laktak, s akik földdel nem rendelkeztek. Legfőbb megélhetési forrásuk a bányában végzett munka volt. Mivel az előzőekben a kolonizált munkásság adatait ismertettük, a következőkben — a fellelhető források alapján — kísérletet teszünk a bejáró munkásság lényeges vonásainak ismertetésére. Adataink szerint a bejáró munkásság két nagyobb csoportját különböztethetjük meg. A bejáró munkások egy részét a kolónián kívül, de a bánya székhelyén lakók, továbbá a szomszédos községek dolgozói alkotják, akik naponta 3—5 kilométert gyalogolva végzik munkájukat. A bejáró munkásság tekintélyes hányada 10—15 kilométerről járt be mindennap a munkahelyre. Általában egy-egy bányaüzemnek megvolt a saját vonzáskörzete. Pl. az Etes környéki bányáknak: Endrefalva, Piliny, Szalmatercs, Ságújfalu, Karancsság, Kishartyán stb., a Baglyasalja környéki bányáknak: Karancsalja, Bocsárlapújtő, Karancskeszi, Egyházasgerge, Mihálygerge, Litke stb., Salgóbányának: Somoskőújfalu, Cered, Pogony, Zabar stb.

8 Mint ahogy ezt már említettük, a bejáró munkásságnak csupán egy része volt kifejezetten kétlaki dolgozó. A liptói—barsi—gömöri, valamint a bejáró munkásság többségén kívül a bányatelep székhelyközségében is volt bőven kétlaki. A kétlakiak zöme a paraszti nagycsalád kötelékében élt, ahol a szülők paraszti gazdálkodást folytattak. A fiatalok közül a feleség állandó jelleggel, a férj időszaki munkákban pl. aratásban, kaszálásban stb., vagy szüleiktől különélve azoktól örökölt, vagy általuk vásárolt földön gazdálkodtak. Úgyszólván alig maradt olyan kétlaki dolgozó, vagy legalábbis arányuk a minimálisra csökkent, aki azért dolgozott volna a bányánál, hogy ottani keresetéből olyan nagyságrendű földet vásároljon, hogy visszatérhessen ősei megélhetési forrásához, a földműveléshez, állattenyésztéshez. A kétlakiság gyakorlatilag gazdasági háttérré változott az esetek többségében. A friss tej, túró és vaj — jóllehet ezek nagy része eladásra került — a baromfi, s főleg a sertéshús, valamint a szalonna ízletesebbnek bizonyult, mint a magazini ellátás. A földhöz, a paraszti 31