Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (1978)

Tanulmányok - Molnár Pál: Adatok a bányamunkásság létszámának, összetételének változásairól, helyzetéről, harcairól és életmódjáról 1900 és 1919 között

tos osztagává. A külországokból Salgótarjánba és környékére vándorolt munkások, a monarchia különböző részeiből idesereglett bányászok számottevő része telepedett le, családot alapított, honossá vált. Liptó és Bars megyék folyamatosan biztosították az utánpótlást. A környék agrárproletárjaiból, cselédeiből, a kisparaszti gazdaságokból a bányászatba kerültek többsége a bányamunkát már fő megélhetési lehetőségének, foglalkozásának tekintette. Kialakult tehát az az állandó törzsgárda, amely az ipari termelés frontján: a szénkitermelő munkahelyek, a szállítás, javítás, karbantartás bázisát adták. A szénbánya-igazgatóság által biztosított kolónialakások, és az állandó munkásgárda érdekében kifejtett ténykedésük ugyancsak a munkásság stabilitásának irányában hatottak. Az 1900 és 1914 közötti időszak létszámnövekedését, és az egyes periódusok közötti időleges visszaesést, jó néhány tényező együttes vagy különkülön történő jelentkezése váltotta ki. Ebben a tanulmányban csak utalunk a létszámnövekedés, ill. csökkenés legfőbb tényezőire, részletesebb kifejtésébe — a források szűkös volta miatt — nem bocsátkozhatunk. A századforduló után kirobbant válság csak az 1903-as és az 1904-es esztendőkben okozott erőteljesebb létszámcsökkenést. Az 1904 és 1908 közötti években több mint 1900 fővel emelkedett a bányász létszám, amely az első világháború előtt megközelítette a 7500 főt. A háborús behívások miatt az évi átlagos munkáslétszám 1917-ig csökkenő tendenciát mutatott. A Tanácsköztársaság idején bevezetett 8 órás munkanap a munkáslétszám növekedését hozta magával.

6 Arra vonatkozólag, hogy alig több mint három évtized alatt a nógrádi munkásság — köztük a bányászság — együtt alkotott egységes tömböt a nemzetiségi és külföldi származású munkásokkal, a következő adatok szolgálnak bizonyságul. 1900-ban a bányánál alkalmazásban levő tiszti állományúak 83,8%-a, 1910-ben 92,2%-a volt magyar anyanyelvű. Az altisztek és művezetők közül ez a változás nagyobb arányban következett be, az 1900. évi 53,6%-ról 1910-re a magyar anyanyelvűek aránya 78,7%-ra emelkedett. Hasonló arányú a növekedés a bányamunkásság körében. 10 év alatt arányuk az összbányamunkásságon belül 57,8%-ról 82,1%-ra emelkedett. A megfigyelhető arányváltozás nem csupán abból a tényből fakad, ho^y a bánya utánpótlása a településről és közvetlen környékéről adódott, hanem ebből is, hogy a korábbi években, évtizedekben a monarchia területéről és egyéb külföldi országokból a szénmedencébe érkezett munkások, altisztek, tisztviselők, műszaki értelmiségiek számottevő része elmagyarosodott. Az adatok tehát minden kétséget kizáróan azt bizonyítják, hogy a kezdeti évek, évtizedek nyelvi és nemzetiségi megosztottsága lénye-* gében megszűnt.

7 A korabeli adatok és az e tárgykörben készített feldolgozások, valamint a visszaemlékezések során szerzett tapasztalatok alapján azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a nemzetiségi és külföldi munkások, valamint a kiszolgáló személyzet tagjai telepedtek le elsősorban a különböző bányák közelében épített kolóniákban. Viszonylag alacsony volt azoknak a száma, akik a környék messzebb fekvő községeiből tartósan igénybe vették volna a kolónia lakásait. Azt érdemes megemlíteni, hogy azok a bányászok vették igénybe a barakkokat, akik a napi munka után itt akarták kipihenni fáradalmaikat. Ezek a munkások többségükben hét végén, szünnap idején rendszeresen hazatértek családjuk körébe. 30