Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (1978)

Tanulmányok - Zólyomi József: A Mailáth-uradalom cselédeinek lakáskultúrája a két világháború között

Szék Az első világháborúig csak a gazdagabbak otthonában találjuk meg a széket. Fentebb már említettük, hogy gazdagabb cselédnek a juhász, a gazda, az első béres és kocsis számított. De míg a virágos tornyoságyat a balassagyarmati asztalosoktól vették, a széket bognártól vagy falusi faragótól szerezték be. Anyaguk, formájuk megegyezett a parasztságnál használt székekkel. Egy család általában két széket készíttetett, több elhelyezésére nem volt lehetőség. A szegényebbeknél az első világháború után terjedtek el a helyi faragókkal készíttetett székek. Általában egyet tartottak belőle, hogy a hozzájuk érkező idegent le tudják ültetni. Az ismerősök a lócára ülhettek. Az asztalos, vagy gyári készítésű székek csak a harmincas évek közepétől ismertek a cselédlakásokban. Az asztalosoktól vásárolt székeket mindig párban vették. Ebben az időben már a lóca helyére is gyakran széket tettek. Kisszék A szoba legrégebbi és legáltalánosabb bútordarabja volt. Három-négy darab kisszék szinte minden családnál megtalálható volt, hiszen kevés helyet foglalt el, könnyen lehetett mozgatni, a legtöbb szobai munkánál célszerű ülőalkalmatosságnak számított. A bognárral készíttették el ezt is, a béresnek, kocsisnak nem volt ideje arra, hogy faragással, valamilyen egyszerű bútor készítésével foglalkozzon, hiszen a hét minden napján kora reggeltől késő estig dolgoznia kellett. Edénytartó polc („stelázsi") Szintén egyike a legrébebbi bútordaraboknak. A fenyőfa deszkából bognárral készíttetett egy méter magas, 60—80 cm széles, négy-öt polcos stelázsi, a főző- és sütőeszközök tárolóhelye volt. Az első világháborúig, a paraszti háztartásokhoz hasonlóan, főleg cserép- és vasfazekakban főztek. A cselédek azonban jóval kevesebb sütő- és főzőedényt tartottak. A cserépfazekak és -tálak együttes száma az 5—8 darabot ritkán haladta meg, a vasfazekakból és -lábasokból sem tartottak 2—4 darabnál többet. A stelázsin kapott helyet a fából készült sótartó, valamint a kisebb méretű fatálak és kanalak. Az étkezésnél a tányér használata a húszas évek végéig szinte teljesen ismeretlen volt a cselédeknél.

30 Az első világháború után már a legtöbb cselédházban volt a falak díszítésére vásárolt cifratányér, de a paraszti gyakorlathoz hasonlóan ezekből soha nem ettek. A húszas évek közepétől a gyári készítésű sütő-főző edények váltak általánossá a cselédeknél, de ezekből sem tartottak többet, mint a korábbi cserép- és vasfazekakból. A vásárokon, a házaló kereskedőktől mindig a legcifrább (virágokkal gazdagon díszített) edényeket vették meg. Az egy közös konyhához tartozó asszonyok szinte vetélkedtek abban, ki tud minél díszesebb edényeket beszerezni. Az új edényeket a falmasina melletti falon tartották, a stelázsira csak a hosszú évek alatti gyakori használattól megkopott edények kerültek. Ezért a stelázsi elejére házivászonból vagy olcsó, mintás kartonból spárgára fűzött függönyt tettek, hogy a szobába érkező vendég a kopott edényeket ne láthassa. f 215