Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (1977)

Munkásélet – Kultúra - Molnár Pál: A Nógrád megyei bányamunkásság kialakulásának, harcának és életmódjának néhány kérdése a XIX. században

tott kezdetleges lóca, sámli, hokedli, és edénytartó (stelázsi), valamint a fekhelyül is szolgáló fapriccs képezte a konyha bútorzatát. A világítás petróleumlámpával, sokaknál pedig a bányában is használt mécsessel történt. A konyhában kevés volt akkor még a kézimunka, térítő, falvédő. Az egyhangúságot az idegenből hozott, és az edénytartó tetején elhelyezett különböző színű, készítésű poharak, ivóbögrék, tányérok, kancsók, evőeszközök oldották valamelyest. A szoba berendezése a gyárilag, vagy kisiparos által készített szekrényekből, asztalból, székekből, öntött vasból készített ágyból állt. Az ágy a legtöbb esetben szalmával tömött párnából, ugyancsák szalmával tömött trozsákból (szalmazsák) és durva lópokrócból állt. Az asztalt a szülőföldről hozott, vagy a magazinban vásárolt terítővel terítették le. Néhány szobában már megtalálható volt a korabeli technikával Játészült arc- és családi fénykép, amelyet sajátos vasöntvényű keretbe helyeztek. Voltak lakószobák, ahol télen rendszeresen fűtöttek, ugyancsak öntöttvasból készült kályhákban. A világítást az asztalra, szekrényre, vagy falra elhelyezett színes, mintás alapú, porcelán petróleum lámpával oldották meg.

61 A bányászok élet és munkakörülményeit nagyban meghatározó tényező a fogyasztási struktúra alakulása. A rendszeres keresettel, hosszabb vagy állandó munkaviszonnyal rendelkező bányamunkások étkezési és ruházkodási viszonyai ugyancsak megközelítették a városi munkásságét. A viszonylagos ellátottság különösen akkor volt szembetűnő, hogy ha Salgótarján 40 évvel előtti múltjához, és a nem kolóniákhoz tartozó részeivel hasonlítjuk össze. Arról, hogy mi lett a jobbágyokkal, és azok utódaival a bányászokkal a „kenyeretlen Tarjánban" egy 1880-ban napvilágot látott cikksorozat számol be. Ruttkay Sándor, evangélikus lelkész a cikksorozatot a salgótarjáni bánya és gyárigazgatóság jelenlétében is felolvasta. Néhány mondatot idézünk a felolvasásból a változás illusztrálására: „Mily bus világ volt itt 40 év előtt a tarjáni palócnak! Azt hitte a jámbor, hogy őt a gondviselés csakugyan a koplalás végett teremtette... a faluban emberemlékezet óta nem vala több pár árva csizmánál, s így a kenyeretlen Tarjánban a suszter triplán hallhatott volna éhen ... ha kenyérre éhezett... akkor le kelle szegénynek az alföld kánaánba vándorolnia .. . kasza-kapálni." — Azóta csoda történt mondja a felolvasás. „Nem eszik már ciberét senki, nem kell Matyónak lefáradni az Alföldre, ha kenyérre éhezik. Ur lett, pénze van, vehet már a szomszédban is ami köll, még kávét is. — A bocskor uralma lejárt. Van már csizma elég ... — A pénzmagot ingyen, most se mérik: nehéz dolog a bányamunka..."

62 A sok részigazságot tartalmazó felolvasás utolsó mondatához kellett volna még számos nehézséget felsorolni, így is hasznos útbaigazítást ad a szerző a korabeli viszonyok változásairól. Mert való igaz, hogy ugyan a bányász korántsem kapta meg munkája ellenértékét, mégis a település volt jobbágyainak életviteléhez viszonyítva a modern nagyipar fejlődésének feltétlen velejárójaként — a tőkések busás profitja ellenére — az életfeltételek változtak. Ebben nagy mértékben közreműködött az a tőkés szempont is, hogy a munkaerő újratermelődéséhez, a törzsmunkásság kialakításához, viszonylag konszolidált életfeltételeket kell biztosítani. A tőkés vállalkozó — amint erre már utaltunk — maga vette kézbe (kétszeres érdek fűzte ehhez, a bányamunkásság fix munkaerővé fejlesztése, 232