Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (1977)
Néprajzi tanulmányok - Zólyomi József: Kétbeltelkű település emlékei Sámsonházán
À" múit század második feléig a szántóföld területe (erdőirtás, uradalmaktól vásárlás) közel négyszeresére növekedett. 1828-ban még csak 160, 1866-ban már 696 hold szántón gazdálkodtak a faluban. 20 A szántóföld gyarapodása nem járt együtt az egy háztartásra eső földterület növekedésével, mert a jobbágyfelszabadítás után — a volt jobbágyi telkek felosztásával — az önálló gazdák száma majdnem megduplázódott. 21 A gazdák többségének 10—15 hold földje volt, amelyek osztozkodás revén, a múlt század végére tovább aprózódtak. A földből végleg kiszorultak, a salgótarjáni üzemekben, a környék bányáiban találtak munkalehetőséget. A szűk határ, a közepesen termő szántóföldek a lakosság létszámának gyors növekedését nem biztosították. 1781-től 1950-ig a falu lakóinak száma 560—660 fő között váltakozott. 22 Az utóbbi húsz esztendőben a fiatalok közül egyre többen a munkahelyük közelében (Salgótarján, Pásztó, Nagybátony) telepedtek le véglegesen, ez a lakosság folyamatos csökkenéséhez vezetett. Jelenleg (1976) a község lakóinak száma 4Í0 fő. 23 A község gazdálkodásában az állatartás mindig jelentős szerepet töltött be. Az utolsó száz esztendőben különösen a szarvasmarha tartás, majd tenyésztés vált jelentőssé. 24 Tehenek, ökrök, növendék állatok nevelésével és eladásával egyaránt foglalkoztak. A losonci, hatvani vásárokra jártak rendszeresen. A falu idősebb emberei egyöntetűen vallják, hogy a szántóföldek kétnyomásban történő művelése azért maradt meg 1899-ig, mert a szarvasmarhák részére csak így tudtak megfelelő legelőt biztosítani. A községnek ugyan 678 hold legelője volt, de az erősen hegyes területen feküdt, jó fű ritkán termett rajta, a szarvasmarháknak elegendő táplálékot nem nyújtott. Lovat csak a nagyobb gazdák tartottak, akik a téli hónapokba jártak Pásztora, Salgótarjánba. Építőanyagot, illetményszenet szállítottak. A juhtartásnak soha nem volt jelentősége. Csupán 8—10-nagygazda tartott juhot. TELEPÜLÉSFORMA A község szinte a legutóbbi évtizedekig egyutcás település volt. A lakóházak a Nagybáinkány-Tar közötti országúiból nyíló utca két oldalán helyezkedtek el. A lakóházakat többnyire közvetlenül a telek utca felöli szélére építették, amelytől mindkét oldalán egy-egy keskeny vízlefolyó árok választja el. A Kelet-Nyugat irányban sík területen egymás mellett sorakozó házak, a község déli oldalán húzódó dombvonulatot követik. A 15—20 méternél alig magasabb, hirtelen lejtősödő domb, az utca jobb oldalán levő házak, a hozzájuk tartozó udvarok és kertek méretét, a terjeszkedés lehetőségét meghatározta. Az utca és a domb közötti távolság 80—150 méter között váltakozik. Legrövidebbek a telkek a falu keleti szélén, nyugat felé egyre hosszabbodnak. Az utca északi oldalán levő telkek és az ezen épült házak kissé mélyebben fekszenek. A telek méretét, beépíthetőségét az utcától alig 150—200 méterre levő Kis-Zagyva patak határozta meg. A két méter széles patak, tavasszal és ősszel — néha nyáron is — rendszeresen kilépett medréből, mélyen elöntve a kétoldalon levő kerteket. Nagyobb áradás esetén még a telek végén levő épületek falát is elérte a víz. Ezért itt 186
