Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (1977)

Néprajzi tanulmányok - Kapros Márta: Hiedelmek és szokások a graviditás kezdetétől az anya avatásának szertartásáig az Ipoly menti falvakban

gyermekek gondozása következtében az anya bizonyos mértékig kiesett a munkából, ami ismét a közös hasznot érintette. A fiatalasszony oldaláról nézve: nem kis problémát jelentett, hogy a több fiútestvér családjaival amúgy is szűkösen fért meg egy fedél alatt, s az ebből adódó súrlódások, kellemetlenségek elsősorban a menyecskéket érintették. A gyermekek gondozásának, nevelésének jelentős része is végeredményben csak rájuk hárult. A szülőktől külön élő és gazdálkodó szegényparasztoknál, cselédeknél elsődlegesen a megélhetési gondok jelentkeztek: „Legjobban avvót a baj, hogy a koszt kevés vót. A gyerek meg mindig enni kér. Ruházatra mán nem is jutott szinte" (szegényparaszt felesége, sz. 1895.; Örhalam). Továbbá amíg a bővített család formát tovább őrző gazdaréteg esetében a gyermek gondozását, felügyeletét a határbeli munkák idején az otthon maradó gazdasszony (legtöbbször nagyanya) magára vállalta, náluk mindez az anya gondja volt: „Sok vót velük nagyon a vesződség. Nem tudta kezelni az ember, hisz' mindig a napszám, munka" (szegényparaszt felesége, sz. 1896.; Hugyag). Szerencsés esetnek számított, ha voltak idősebb gyermekei, akikre ráhagyhatta a kisebbeket. Legtöbbször azonban hátikosárban, batyuban, kézenfogva — attól függ, mekkorák voltak — vitte magával gyermekeit a mezőre, vásárba vagy ahová éppen mennie kellett. Attól kezdve — az első világháború után mindinkább ez általános —, hogy a családi birtok már nem maradt együtt, hanem a családfő halála után ki-ki megkapta belőle az őt megillető részt, újabb és mindjárt legfontosabbá váló ok szólt a kevesebb gyerek mellett. Minél többen voltak ugyanis, annál több felé kellett osztani a földet, jószágot. A család vagyoni helyzete az élő gyermekek számának függvénye lett. A leg jobbmódú család gazdasági, és ehhez kapcsolódva társadalmi stabilitása megingott, ha sok gyermekük született, míg közepes gazda egyetlen gyermeke szerencsés esetben bekerülhetett a nagygazdák közé. E gazdasági mozgatórugó hatására az első világháború után nagymértékben csökken családonként a gyermekszám, mind jobban tért hódít az egyke, különösen a módosabb rétegnél.

66 A felsorolt okok ellenére voltak még sokgyermekes családok a két világháború között is. Nagyrészük a szegényparasztokból, cselédekből került ki. Amikor ugyanis már olyan kicsi volt a birtok, hogy osztatlanul sem tudta a család megélhetését biztosítani, nem volt értelme az egykének. „Mikor mán vót kettő, oszt öt évre rá megint állapotos maradtam, gondoltuk az urammal, az a kis ennivaló csak kerülközik valahogy. Oszt csak egy darabig köll mán nevelni, akkor oszt mán a nagyobb elmehet napszámba. Mán akkor könnyebben leszünk, ha az hoz valamit. A lyányka meg csak segít itthon, én is jobban mehetek ia dologba" — emlékezett vissza az egyik szegényparaszt felesége (sz. 1904.; Csesztve). Számolnunk kell azzal a körülménnyel is, hogy e rétegnek kevésbé állott módjában megfizetni a művi abortuszt: ,,A negyedikvei elmentem én is Gyarmatra az orvosho'. Azt mondták, 10 pengőér' megcsinálja. Ott oszt hallom, hogy 30 pengőt kér. Hát 30 pengőér' nem terhelem a lelkemet. Gondoltam: tízzel kifizetem a bábaasszonyt, tízér' veszek rá valami rongyot, tízér' meg nevelem egy darabig. így aztán meglett" (cselédasszony, sz. 1900.; Csesztve). A falu módosabb, feltörekvő rétege lenézte az ilyen sokgyermekes családokat, gyakran gúnyolódtak rajtuk: „Ezeknek köll egy kenyér 155