Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (1975)

Zólyomi József: Az állattartással kapcsolatos építmények Észak-Cserhát falvaiban

Istálló Az idősebb adatközlőink még emlékeztek rá, hogy a régi öregek az istállót ólnak mondták. Napjainkban mindenütt istáZíónak mondják. Az istálló építőanyaga szorosan összefüggött a vagyoni helyzettel. A telkes gazdák istállói általában mindig ugyanabból az anyagból épültek mint a lakóházak: vertfal, vályog, újabban tégla. A földnélküliek, vagy a kevés földdel rendelkezők sárfalas istállóban tartották állataikat. A sárfal úgy készült, hogy a tervezett istálló falának négy sarkára vastag oszlopokat állítottak a földbe. A földbői kiálló oszloprészek adták az istálló belső magasságát (2,5—3 m). Az oszlopokra 40—60 cm távolságra, keresztbe rudakat erősítettek, majd vékony karókkal, vagy fűzfavesszővel hosszanti irányban befonták. Az így elkészült falat agyagos sárral betapasztották kívülbelül. Padlását gerendákra fektetett hasogatott karókból képezték ki, amelyet sárral vastagon letapasztottak. A tetejét rozsszalmával bogárhátúra beborították. 1945 után az újonnan földhöz juttatottak többsége ilyen istállókat épített. (5. kép) A tehetősebbek szarufás 5. kép. Sárfalú istálló. Nagylóc, 1963. tetőszerkezetet építettek zsúp, vagy poltári cserepes fedéssel. A gazdák istállóinak deszka padlása volt, melynek tetejét szintén bekenték sárral, hogy az ott tárolt széna az állatok gőzétől nehogy bepáljon. A gazdagabbak istállói fölött a tető oldalába szénahányólyukat képeztek ki, a szekérről a szénát ezen keresztül rakták fel a padlásra. Ide mindig a jobbminőségű szénát rakták. 80