Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (1975)
Leblanc Zsoltné: Az elfelejtett nógrádi költőnő: Ferenczy Teréz
magas homlokát gyakorta nehéz fellegek boríták, míg egy napon, hosszú küzdései után, a zivatar daczára is sötét köpenyébe burkolva, szíve súlyától menekülni akarván, Rózájához sietett, s titkon bizonyos közlendő ügyben találkozásra kére ezt, ki kedvese kivánatát teljesíteni igére. II. A zivataros éjt szép nyári nap követé, s míg a nap forró sugarai szivárványszínekben mosolyogtak a millió vízcsöppel ellepett falombokon, Róza édes álmaiból föléledve rögtöni öltözködése után látott, mellyet elvégezvén, imakönyvét véve, a templomba sietett. Most életében először érzé, hogy lelke képtelen zavart imáját a mindenek urához bocsátani, szíve hangosan dobogott, s azon öntudat, hogy olly tettet szándékozik elkövetni, melly szülei akaratával ellenkezik, őt egészen leveré. A mise vége felé közelgett, míg Rózánk határozatlansága kezdetén aggodalmasan küzdve, már imakönyvét véve, diadalmasan siete a templomból, s áldani kezdé az Istent, hogy ő ártatlansága útjára kegyelmesen visszavezeté, midőn a templomból kilépne, egy agg nőcseléde hozzá sietett, s kezébe titokszerűleg egy iratkát nyomott. Róza piros arczai elhalványulának, kezei reszkettek, de meglepetését titkolni akarván, színlelt nyugalommal föltörve azt, olvasá: ,.Édes Rózám! Míg ezen iratkát üdvhintő szemeid olvassák, jöttödet a kijelölt helyen nyugtalanul várja Kálmánod." Róza köszönetet mondva az agg Veronnak, hogy arcza titkát föl ne fedezze, gyorsan megfordult, s mintha sétálni szándékoznék, nyugodtan haladott csak a szárnyasok báj ló csevegésétől zavart néma kertligetbe. A fülemilék kellemes panaszai töltötték be a regényes völgyet, míg a turbékoló gilik egymást csókolva magasztalták a nagy természet hatalmas urát, de Róza most mind ezt észre sem véve egy zöld lomboktól árnyalt keskeny úton gyorsan haladott. Tovább előtte egy magas kősziklán századokra emlékeztető rom állott, míg alatta nyugodtan folydogáló csermely éltető csókjaival halmozá a kék emlények báj ló csoportozatát. Tovább fenyüfák sorozata fogadá a remegőt hűs ülébe, melly kijelölt helyére vezetvén, ezer gondolatokat szüle a hölgy hullámzó kebelében. Végre elére a helyet, s a mint a kápolnába lépett, hideg verejték borítá el liliomarczait, azonban a félelem csak hamar távozott, mert Kálmánja megpillantván őt, szerelmi üdvözlésével fogadá Rózáját, kinek habozó szívét sajátságos elfogultság lépé meg, melly anynyira hatalmas vala, hogy az arczvonásaiban is látható lőn. Ez Kálmán előtt bizalmatlanságnak látszék, miért is így folytatá szavait: „Ne légy Rózám irántam idegen, mert hidd el, úgy szeretlek, mint senki mást ez életben." „Hogy idegen nem vagyok, jelen lépésem eléggé tanusítjam s kebled dúló szellemét kiirtja, válaszolta remegve a hölgy, s jobbját Kálmánjának nyújtá. 237