Nógrád Megyei Múzeumok Közleményei 20. (1974)
Belitzky János: Adalékok a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. bányászainak munka- és életkörülményeihez. (Az 1870-es évek igazgatási levelezéséből)
kahéten a munkáslétszám 4,5 %-át (35 megbetegedés) ( a 19-étől 25-ig terjedően pedig már 7,5 %-át (62 megbetegedés) tették ki (II. 368—369.: 1081.) 1875-ből is van adatunk hasonló megbetegedésekről. Az augusztus 8-i jelentésből arról értesülünk, hogy a munkáslétszám 60 fős növelését teszi szükségessé a betegek számának emelkedése. (III. 366.: 748.). A kórházon kívüli betegellátásra csak azok tarthattak igényt, akik Salgótarjánban, illetve a társulat valamelyik másik munkahelyéhez tartozó kolónián, vagy abban a községben laktak, ahová a munkahelyük tartozott. Az ilyen gátló körülményekre tér ki a BI 1874. június 24-én írt, a szepes megyei Svedlér városkában lakó Dr. Schön tag Sámuel orvoshoz intézett levele: „Az ön Richeis Ferenc vájár számára kiállított orvosi igazolásával kapcsolatban közöljük, hogy a társláda alapszabályai értelmében betegszabadságot, orvosságokat, orvosi diétás kezelést csak azok számára fizetünk, akik itt nálunk Salgótarjánban tartózkodnak, és nem azok számára, akik haza távoztak" (II. 275.: 896.). Egészségügyi vonatkozások szempontjából sem lényegtelen, hogy 1874 nyarán a BI szivattyús kutat készíttetett a budapesti Walser Ferenc céggel (II. 321.: 1874. VII. 13., 1009.). 1877. november 20-án pedig megrendelte a BI az első WC-t (Water-Closet), amit a bécni Szepessy Lajos cég szállított (V. 27.: 1032.). A kísérletként vásárolt WC megfelelt, és ezért december 17-én még két darabot rende't azokbcl a BI (V. 73.: 1103.). A nyugdíjasok A társulat tisztviselői és munkásai számára, ha azok tevékenységük ideje alatt 3, illetve 4 százalékot lefizettek a nyudíjalap számára, akkor 8, illetve 5 évi szolgálat után nyugdíjjogosultakká váltak. A társulat nyugdíjszabá'yzata magyar és német nyelven készült el, de meglehetősen kevés példányban, mert Zemlinszky 1877. szeptember 25-én arra hivatkozva, hogy Salgótarjánban abból már csak egyetlen példány található, a felküldött egy-egy példány visszaküldését kérte a Bl-tól (IV. 926.: 894.). Ez azt bizonyítja, hogy a nyugdíjszabályzat példányai az IT-nál akkor már egyáltalán nem voltak meg, és a Bl-tól kért azokból „kölcsön" egy-egy példányt. Ezek után el lehet képzelni, hogy az üzemben hányan ismerték, illetve mily sokan nem ismerhették a nyugdíjjogosultságra vonatkozó intézkedéseket. Talán ez is a magyarázata annak, hogy forrásunk a pénzügyi elszámolások szokásos jelentéseire hivatkozásokon kívül, jóformán semmit sem tartalmaz a nyugdíjasokkal kapcsolatos problémákról. Az 1875. január 30-i jelentésben olvassuk a következőket: „Kérjük, hogy alkalmilag küldjék meg számunkra az előző évi befizetések kimutatását, hogy így mi minden esetben tudjuk a belépett tagok anyakönyvi adatait és ismerjük azoknak a kilépési dátumát, akik az alapból kiváltak" (II. 767.: 113.). Vagyis az alap kezelése a BI gondja volt. A budapesti IT, illetve IG személyzetének nyugdíjalapi kimutatásait évről-évre rendzeresen meg is küldték a BI-nak (IV. 550.: 101.). Az özvegyek sorsáról csak egyetlen adat található forrásunkban. Az 1877 március 26-i jelentésben ugyanis ez olvasható: „Az elhalt Rebicsek gépmester özvegye, aki csütörtökön utazott el innen, köszönetet mondott a számára nyújtott segítségért. Nem lett volna lehetséges a két kis gyereke és csomagjai számára mérsékeltáru menetjegyeket kieszközölni"? (IV. 627.: 204.). Zemlinszkynek 227
