Nógrád Megyei Múzeumok Közleményei 19. (1973)

Erdős István: Madách Imre Mózese

ságért ásót, kapát fogni ilyen pillanatban vajon elég lehet? Mózesnek épp a küzdelem reális lehetőségeinek ügyében kímélet­lenül őszintének kell a helyzetet megítélnie : Népem megromlott hosszú szol­gaságban, Lassan kell azt, sok szenvedésen át Szabadságára tenni érdemessé Sokat, ki, ha lassúdan indul velünk, Bár fél — kénytelen lesz velünk maradni, S ezer baj közt megedződik, ki­tisztul. S a vele induló nép dilemmája az, hogy ha elhagyja Egyiptomot, szabadulásáért le kell mondani a húsos fazékról, a koloncról, mely a lehorgasztott fejű rab­szolgának jár, s a nem egyipto­mi istent, bizony meglehet, éhe­sen, rongyosan koldusok gyanánt fogják dicsérni szabadságukban. Mózes ekkor már igazi vezér; gigantikus méretű hittel, akarás­sal, szuggesztióval emelkedik lángoszlopnak népe fölé, hogy hi­tet adjon az indulása percében is reménytelenül nehéznek ígér­kező küzdelemre, s ha kell el­személytelendve, ha kell élő-erő­ként a népbe olvadva döntsön saját hatalommal: — Gondolkozom Helyetted én: bennem él az erő! Ha azt mondom, most éhezni kell, Az éhezés legyen kedves kö­rödben : Ha azt mondom, a koldussors dicsőség, koldus kívánjon lenni minden ember ;... Gondolkozom helyetted, nép ! Megmondom mi a teendő kriti­kus pontokon, képességeid, lehe­tőségeid ellenére boldogítalak. Így a vezér, így Mózes. Vezéri mindenhatóság igazolódik itt köl­tő által: bizonyos történelmi szi­tuációkban a népvezér, épp népe érdekében, kiváltságos jogokkal felruházottan dönt. Pillanatnyi érdekek ellenében óriási távlatot fog át a vezér tekintete, s a nem­zedék, mely vele együtt éli a kort, ha belepusztul is a gyöt­relembe, a messzi célért, új nem­zedékek jövőjéért áldoztatott. De vajon nem élő ember-e az ál­dozat maga is? Pusztulnia kell, mert olyan, amilyen körülményei által meghatározottan objektíve épp lehet? Mert gyönge akaratú, nem kitartó, s csak a szolgaság­ban megedzett lelke? A zsidók, míg Mózes Jahvétól közvetlenül megkapja a tízpa­rancsolatot, a törvényt, fellázad­nak Áron ellen, a gyönge kezű főpap ellen, aranyborjút öntenek, azt imádják istenként pogány szertartással. A megpróbáltatások özönében nem elég erős a nép, hogy várjon a messzi, távoli igért új hazára — zúgolódik a jelenért, másképp „okos" mint a vezér: enni, örülni akar. Mózes kőtáb­láival összetöri a bálványt, s ke­mény bosszút áll a lázadásért. Az egyedül hűséges lévita törzs, s Józsué segítségével véres bosz­szút áll. A nép, a gyengeségében áruló nép apraja-nagyja hull Jó­zsua bosszúálló fegyvere alatt. Mózes nem ismer kegyelmet, nem hatja meg sírás, könyörgés, fo­gadkozás: pusztít, hogy tisztítson. S a vezér monumentalitása már félelmetes itt. Mózes ereje hatal­ma teljében úgy ítéli meg útját az ígéret földjének küszöbén, hogy új hont alkotott gyarló, hit­45

Next

/
Oldalképek
Tartalom