Nógrád Megyei Múzeumok Közleményei 18. (1972)

Szabó Béla: Társadalmi, gazdasági viszonyok a Mikszáth-korabeli Nógrád megyében

gyen. 1865-ben már 10—12 ezer forint, 1869-ben pedig már 30—40 ezer forint kellett hasonló viszonylatok között. Mikszáth, a nógrádi választások nagy ismerője Pulszkyról szóló karcolatában így nyilatkozik a megyéről: „Abban a megyében, ahol ő lakik és ahonnan egy kerületet képvisel, az országos képviselői állásokra egymás között szoktak megalkudni a primipilusok. Nem egészen azért, mert ő ott lakik, hanem ő aztán egészen azért lakik ott." Egy másik helyen a következőket írja: „Éppen volt egy heverő kerület Füleken. Füleket képviselni Guszti kiválóan alkalmasnak látszék. Fölléptette tehát a papája, egyszercsak azon vette magát észre, hogy meglett. Mint lett meg arról csak a pap, meg a szécsényi pince tudna szólni." Az 1865-ös választásokon országos botránnyal és visszaélésekkel kibuktatták a megye öreg függetlenségi politikusát, Kubinyi Ferencet, és Forgách Antal főispán támogatásával Czebrián Lászlót választották meg losonci képviselőnek. A 67-es országgyűlésen Szontágh Pál, Török Sándor, Dessewffy Ottó, Huszár István és Benitzky Gyula képviselték a megyét. A nógrádi képviselők többsége a Deák-párt álláspontján állt, és támogatta a minden áron való kiegyezést. Mikszáth maró gúnnyal ítéli el azt a köpenyegforgatast, melyet a magyar uralkodó osztály 1867-ben végrehajtott. Pulszky Ferencről például azt írja: „Volt már reakcionárius, republikánus, jakobinus, karbonári, liberális, pecsovics, mameluk, de amiért mindezt az állapotot keresztül viselte, miniszter még nem volt soha". A kiegyezéskori időszak „nagy" megyei politikusáról, ki Madách barátjaként indul, 1867-ben Deák-párti, majd Tisza Kálmán-i bal középre átálló Szontágh Pálról a következőket írja: „A Pál név végzetes a mi parlamentünkben, a fordulás jár vele. Szontágh Pali is fordult. Először 67-ben mint Deák-párti a saját tengelye körül baloldalra, aztán másodszor is fordult a fúziónál, akkor is a saját tengelye körül,csak, hogy akkor már Tisza Kálmán volt az ő saját tengelye". „Pedig Szontágh Pál gondolkozó fő. Amikor nem tarokkozik és nem adomáz, örökké gondolkozik, de minthogy örökké vagy adomáz, vagy tarokkozik, ennélfogva sohasem gondolkozik." A megyei birtokos osztály az 1867-es országgyűlés és a kiegyezés idején tanúsított magatartása fényes bizonyítéka annak, hogy a nógrádi birtokosok előtt ekkor már csak egyetlen cél lebegett: mindenáron megegyezni. A hivatal és állásszerzés reményében, birtokaik védelmében elfeledték legjobbjaiknak, mint például Madách Imrének intelmeit, aki még alig egy fél évtizeddel előbb a függetlenségi eszme melletti vég-ső kitartást hagyta rájuk örökségül. Szontágh Pál, Madách barátja 1867-ben mint a megyei ellenzék egyik vezetője utasította el azon indítványt, hogy a közös ügyeket az ország állami önállósága szempontjából veszélyesnek tartja. A megyei ellenzék szinte elsőként vállalía a szerepet, hogy első legyen a kormány támogatásában. A kiegyezés után megindult a küzdelem a kiegyezés igazi gyümölcséért, a hivatalokért. A megyében az úri kastélyok kis „megyegyűlésekké" alakultak át, ahol a főtárgy a leendő megyei tisztikar összeállítása volt. Minden állásért, pozícióért késhegyig menő, személyi összeköttetéseket nagymértékben igénybevevő küzdelem kezdődött a már uralmon levők és az abszolutizmus időszakában mellőzöttek között. 1867-ben megegyezéssel rendezték a két csoport közötti ellentéteket, és ennek eredményeképpen Frideczky Lajost első, Ottlik Ákost másod-alispánná választották. A megye egyéb tisztségei között a két csoport tagjai osztozkodtak. Felolvasták ugyan a főispáni értekezleten azt a miniszteri leiratot, mely felhívja a megyéket, hogy a tisztika választásánál a kva98