Nógrád Megyei Múzeumok Közleményei 18. (1972)

Kiss Aurél: A dzsentriábrázolás stílusproblémája Mikszáth műveiben

Mácsik, a nagyerejű с. regénye (1882—1883) műfaji és eszmei problémáit tekintve ellentmondásokban gazdag. Az epikus szerkezet felbomlása, a regény formai elemeinek laza kapcsolata éppen a szemlélet tisztázatlanságából adódott. „Az egész művet Mikszáth hatalmas birkózása jellemzi saját illúziójával a Mácsik képviselte osztály történelmi hivatását illetőleg. Ott emelkedik a regény a legmagasabbra, ahol kíméletlenül, de elkerülhetetlenül elöregedő Mácsik alakjában. Amikor a mű végén a szabadságharc-jelenetben még egyszer ifjú vért buzogtat hősének ereiben, ... akkor becsületesen bevallani kényszerül, hogy... nem volt képes illúziójának kíméletlenül megadni a végső döfést."

14 Ez a regényértékelés hitelesebb, elfogdhatóbb, mint Kriály István monográfiájának idevágó részei, túlzott az a megállapítása, hogy: „A tragédia komédiává vált, kihunyt a romantika lénye. Csak a szatíra, csak a gúny illett már ennek az időből kiszakadt, bomló világnak rajzához. S erre a hangra talált rá a nyolcvanas években Mikszáth."

15 Mikszáth még úgy gondolja, valamiképpen regenerálni lehet a reformkorban és szabadságharcban oly dicsőséggel szerepelt osztályt. Példának állítja kora elé Mácsikot, azonban a példaadás hőse nem igazi hős. Becsületes álmodó, aki végül az író szerint is szánalmassá vált. Mikszáth ellentmondásos érzései hőse iránt az alakulása folyamatának jelzése, ebből lép ki előbb tárgyalt szatíráiban félig-meddig, hogy végül a regényekben tegye meg a végső kritikai leszámolás felé a döntő lépést. Mikszáth a Nemzetes uraimékkal félig romantikus, félig szatirikus formában inkább csak megpendítette a dzsentri problémáját, amely nála a 90-es években az úri Magyarország kritikájával, a dualista, millenniumot ünneplő világ szatirikus körképévé tágul. Mikszáth társadalomkritikája igazában a 90es években erősödik meg, ekkor válik a romantika fokozatos alárendelésével a korszerű realizmus egyik nagy alakjává, s társadalomszemlélete folytán a hivatalos Magyarország finomtollú, lényegét tekintve azonban kemény ítéletű bírálójává. A fejlődésvonalba csupán részben beletartozó alkotására, a Galamb a kalitkában (1891) kell elsőnek figyelmünket fordítani, mely némileg előzmények nélkül, váratlanul robbant ki az íróból. A műben alkalmazott írói eljárás — azonos cselekményelem transzponálása a múltba és összevetése a jelennel — elsősorban saját művészi problémáinak tisztázására alkalmas. A romantika és a realizmus viszonyát igyekszik elemezni, azonban e kettősségen belül a realista valóságlátáson alapuló cselekmény feldolgozás már túlnő az esztétikai kereteken. Ez a regény még a moralista Mikszáth problémáira világít rá. Nem széles társadalmi összefüggésekben szereplő, az országos vezetésre alkalmatlanná váló nemesi figura a regény központi alakja, mint későbbi regényeiben, hanem a magánember, aki nemcsak a középkor erkölcsi nemesi ideáljától távolodik el, hanem az általános emberi normák szerint is züllötté, erkölcstelenné válik. Ez a morális szempontból kialakított kép — Mikszáth írói látásmódjának megfelelően — aktuális, szatirikus, politikai megjegyzésekkel telített. „Az akarnok akar, mindig akar, mindent akar. Akar valamit, ha alszik (mert félszeme nyitva van) akar valamit, ha nem alszik (mert egyik szemét akkor is behunyva tartja) akar, ha azt mondja, hogy akar és akar, ha azt mondja, hogy nem akar... De ha mindenütt megterem is az akarnok, azért neki is megvan a kedvenc elementuma; a parlament. Az akarnok, akkor fejlik 14