Horváth István: Forrongó XX. század Nógrádban. (Múzeumi Értekező11. - Salgótarján, 1999)

Az események tovább alakulásában azonban több eltérés is mutatkozott az országos helyzethez képest. A falvak népe erőteljesen hallatta hangját, és így ez a közeg a helyi események meghatározó erejévé lett. A nagyobb településeken sok, a kis és a nagyiparban dolgozó munkásember támogatólag értett egyet a forradalom célkitűzéseivel. Megszaporodott a politikai pártok száma. Az Országos Földműves Párt helyi szervezetei az úri birtokosok érdekeit képviselte. A Köztársaság Párt a kisiparosok és az értelmiség szolgálatában állt. A Radikális Pártba a vármegyei vezetők és hivatalnokok tömörültek. Mindezeken túl meghatározó erőt jelentett a Szociáldemokrata Párt helyi csoportja elsősorban Balassagyarmaton, Losoncon, Salgótarjánban és Szécsényben. Tagjaik az iparosok, az értelmiségiek - tanítók, orvosok, jogászok, mérnökök - soraiból tevődtek ki. A lakosság más részében is erős volt a szociáldemokraták iránti lojalitás. Ezért is természetes, hogy 1919. február 26-án az e párthoz tartozó Saly Endre lett a megye kormánybiztosa a kissé konzervatív Rákóczy István után. A megye vezető politikai erői megegyeztek a magyar függetlenség helyreállításában, a háború és Habsburg ellenességben. Közöttük népszerű volt a köztársaság eszméje és célkitűzése. A települések mindennapi életét irányító helyi Nemzeti Tanácsok nagy önállósággal látták el feladataikat, egymással is alig voltak munkakapcsolatban. Az élelmiszer ellátás megszervezése, a szén és tűzifa beszerzése, a hadiözvegyek, árvák, a rászorultak segélyezése alkotta fő feladataikat. Nógrádban speciális feladatként jelentkezett: az északi szomszédságunkban - a csehszlovák hatókörű - új állammal kialakítandó kapcsolat figyelemmel kisérése. A különböző diplomáciai tárgyalásokba megyei vezetőt nem vontak be. Azonban széleskörben tudott volt, hogy az 1918. december 6-án Bartha Albert honvédelmi miniszter és Milan Hodza szlovák politikus aláírta a demarkációs vonalról szóló megállapodást. Eszerint a Pozsony - Léva - Losonc - Kassa felett többé kevésbé követte az etnikai állapotot. Ezt azonban a cseh Krämer miniszterelnök nem fogadta el. Benes külügyminiszter és köre folyamatosan "gyártotta" az új államhatárra vonatkozó elképzeléseket. December 19-én Csehszlovákia déli határaként a Duna és az Ipoly folyót jelölte meg, 1919. február 5-én már úgy vélte a külügyminiszter, hogy a Vácot - a salgótarjáni szénmedencét - Miskolcot az újonnan megalakult állam fogja bekebelezni. A hadsereg szétzilált állapota megkövetelte a helyi erőktől, hogy önerőből szervezzék meg katonai védelmüket. Ezt a feladatot - amely egyúttal a haza megvédését is jelentette - példaszerűen látták el Balassagyarmaton és Salgótarjánban is. 68