Horváth István: Reformgondolkodás Magyarországon a XIX. Században. (Múzeumi Értekező 5. - Salgótarján, 1989)

Sréter János - A megyei politika mindennapi színtere: 1828–1832

szetesen a „félhivatalos" társasági beszélgetés és a hivatalos döntés nem mindig esett egybe. Nagy lehetőség adódott — és azt mindkét fél gyakran ki is használta — a taktikázásra, a politikai manőverezésre. Ez történt például az alispáni és a szolgabírói székek eltörlésének megvitatásakor is. A liberalizmus ,,a végrehajtó és bírói hatalom közt a teória által kívánt elkülönözés szükségeire hivatkozván". Más nemzeteket hozott fel példaként álláspontjának alátámasztására, amelynek lényege az volt, ,,hogy a megyei tisztviselők bíráskodását egészen megszüntetni kívánta". Az „ügyvédi és törvénykönyvi" csoport a bíráskodás hiányosságait a „pörlekedés módjában" látta és nem a „tisztviselői bíróságok" létében. Sőt azt is bebizonyította, hogy e módszer megtartása olcsóbbá teszi az igazságszolgáltatást, mintha állandó törvényszéket állítana fel. E felfogást „pártolta az ősalkotmányi vélekedés is". A liberális felfogás a kérdés küldöttségi vitatása során első ízben szenvedett vereséget. Ami politikusait meglepte, mert „a társasági körben nyilatkozott érzemények ellenkezőre mutattak".

28 A politizálás „hivatalos" és „félhivatalos" fórumainak megléte tovább növelte a politikai taktikázások, manipulációk lehetőségét. Ezzel bőségesen éltek Nógrád megye rendjei. Nagy viták és politikai csatározások voltak a szabad jószág (a földbirtok) eladás kérdésében is, ahol szinte a teljes vértezetben felvonultak a különböző politikai felfogások. „A jószágok szabad eladása oly' elhatározott volt a megyei rendeknél, mellyet már senki sem akart feszegetni." A magánörökösödést összefüggésben hozták a korona — tehát a királyi joggal—örökösödésé vei, azt fogadták el, hogy „akorona'örökösödése az örökös eladás által megszüntessék". De mi lesz az úgynevezett „adománybéli javakkal", amelyekhez királyi adomány által jutott a nemes tulajdonosa? A rendek egy része ezeket a birtokokat is a magánszerzeményükkel egyenrangúvá tette. Ebből aztán igazi perpatvar keletkezett. A két ellenpárt—Ősalkotmányi és liberális— között egy harmadik csoport a „félelmesek" pártja is bekapcsolódott a vitába. Ehhez a csoporthoz tartoztak azok "kik magok önállóan gondolkodni, magok vizsgálódni nem szokván, mindig mások okokskodásai által vezettetnek". Módszere az „ijesztgetésekben s aggodalmak ébresztgetésében" állt. Elmondták, hogy „szükségtelenek", „veszedelmesek", „károsak" a viták a pártok között. Amikor odáig fajult a véleményeltérés, hogy a liberalizmus rágalmazta az „ősalkotmányi felekezetet" e „félelmesek" — nevüknek megfelelően — visszavonultak a politikai vitától. Végül is az ősalkotmányi felekezet javaslata úgy győzött e kérdésben, hogy „a liberalizmus tudván, hogy az ősalkotmányi felekezet vele egy célra törekszik át-