Horváth István szerk.: Múzeumi Mozaik 1988/2. szám (Salgótarján)

Témaválasztása azt mutatja, hogy Mimosa érdeklődési köre nem terjed túl az őt körülvevő kis-világon. Gyakori témája az ember legközvetlenebb környezete: a család.A humoros családi - rajzok megszokottan karikírozott képet nyújtanak: a házsártos elhízott feleségnek kiszól gáltatott férj, a tucatnyi /lány/ gyerek között, a legriasztóbb rokonszemély az anyós árnyékában. Izgalmasabbak, érdekesebbek azok a karcolatai, amelyeknek témáit a kisvárosi életforma, a kisvárosiság jellemzői köréből vette. Mimosa ezekben a bojtorjáni közigazgatás és közélet kritikus szemlélője. Jó példázza ezt a Hogyan lettem én körjegyző Tarnóczon és a Vészbizottság című írása. /Ez utóbbiban a bizottság elnökeként meséli el a "tragikus" eseményeket./ Legkritikusóob hangú - talán legsikerültebb - írásaiban pedig az érvényesülés bojtorjáni módjait mutatja be. Lényeges,javasolták a benn szülöttek, hogy: "feltétlenül vegyek puskát és vetessem fel magam a vadásztársaságba, mert különben kutyába sem vesznek Bojtorjánban", de járható út egy hazugsággal /egy ál-párizsi úttal a világkiállítás ra/ fontossá válni, kiválni a tisztviselők arctalan tömegéből: "Bojtorján városban van sok hivatal, valóságos tisztviselő város, a nép pedig az Istenadta nép szegény sóhajtva fizeti a 138 százalék pótadót. Vannak benszülött tisztviselők is, kik már évtizedek óta itt laknak, ezek ennél fogva büszkék mint egy spanyol grand, vagy egy kínai mandarin. Az ideglenes tisztviselők, ha csak magánvagyonuk nincs, /ha van neki úgy sem jő Bojtorjánba/ nem képesek érvényesülni. Az én magán vagyonom pedig történetem idejében állott egy fekete szalonruhából, melyet felvettem a király és a hivatalfőnök nevenapján, egy szürke smokingból, egy kimondhatatlan színű nadrágból, három ingmell és hat gallérból. Természetesen, hogy képtelen voltam érvényesülni, s ha egy törvényszéki bíró kegyes volt a köszöntésemet elfogadni /két esetben már ez is megtörtént/, úgy ambíczióm teljesen ki volt elégítve... Végül egy mentő eszmém akadt... A hivatalban és az utczán ismerőseim előtt odavetőleg hangoztattam, hogy kérek egy havi szabadságot és megnézem a párisi kiállítást. Nagynéném fedezi az összes költségeimet. A hír gyorsan terjedt és az emberek kezdtek észrevenni..."