Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)

Wéber Antal: Mikszáth maximái

okosan: ha megnyitja előhaladásában a titkokat, megroppintván, mint a dióhéjakat, a misztériumok kitárulnak egyszerű dolgokká; meglehet, azalatt az egyszerű dolgok változnak misztériumokká." A világ rezignált elfogadása, mint attitűd, kétségkívül közelebb állt Mikszáth írói alkatához, mint a végső kérdésekhez fűződő sorsélmények vállalása. Mégsem volt pusztán az ösztönös, ha úgy tetszik a kényelmesen adomázgató elbeszélő stílus elkötelezettje, nagyon is jól látta, miként az 1902-es Almanach bevezetőjében írja, hogy ,, . . . akkor lesz a magyar regény igazi magaslaton (a Háború és béke hívója körül), ha az elbeszélő az esszéista eszközeivel is hathat. Vagyis az esszéistában benne van egy kicsit az elbeszélő poéta, s emebben az esszéista." Hogy ez a kijelentés, mely bizonyos mértékig a regény fejlődésének egyik termékeny lehetőségére utal, nem volt elszigetelt vélemény, azt egy kisebb írásában tett vallomása is aláhúzza: „Általában Macaulay és Carlyle az én tanítómestereim az elbeszélés mesterségében. Elbeszélni nem a regényíróktól tanultam, hanem a két történetírótól és a magyar paraszttól." A nevezett angol történetírók nemcsak Mikszáthra hatottak, gondolatilag bizonyosan nem, mégis inkább csak a népies vonásokra mutat rá hangsúlyosabban az irodalomtörténet-írás. Az önjellemzés természetesen nem feltétlenül perdöntő bizonyíték. De nem is elhanyagolható tényező. Az a fajta objektivitás-igény például, mely a tájainkon szokásos legenda-képződés ellenében nyilatkozik meg a Jókai Mór élete és kora című művének utószavában, kétségkívül a liberális történetírás szellemi hagyatékát idézi: „Mindezeknél fogva bátran ki lehet mondani, hogy a legszebb festéket az igazság adja a megörökíteni szándékolt archoz." Körülbelül ilyen elveket követ akkor is, amikor irodalmi alkotásainak tényanyagához nyúl. Tudja, hogy nem elegendő és nem is lehetséges azokat úgy előadni, ahogy éppen vannak, s hogy a tények láncolatát eredendőbb igazságok fűzik egybe. Egyik elbeszélésében a vármegye gyarlóságait mutatja be; a jeles Grünwald Béla felháborodott hangú nyílt levelet intéz az íróhoz, körülbelül abban a tónusban, miszerint jó-jó, igaz, igaz, de azért csak kedélyes intézmény a vármegye. Mikszáth válasza igen érdekes, s kimutatja, hogy a két igazság összeférhetetlen: „Mosolyogni is, haragudni is, egy témán nagyon nehéz. Leírva valószínűtlen. A politikus megtalálhatja talán a módokat. (Ott sokkal bővebb a raktár.) De az írónak nincsenek erre színei." Összecseng ezekkel a gondolatokkal annak tudata is, hogy a regény- vagy novellatémának nem mindenfajta valóság alkalmas, hanem annak egy sajátlagos metszete. Éppúgy, ahogy Manzoni búcsút vesz hőseitől a Jegyesek-ben, mondván, hogy további útjuk a nagy megpróbáltatás után érdekeltelen immár (bármennyire.is ide irányul az olvasói kíváncsiság), hiszen valószínűleg úgy élnek majd, mint a hozzájuk hasonló emberek általában. Mikszáth a Noszty fiú utószavában e tényt a következőképpen rögzíti: „Épp ahogy a vonat beérvén végállomására, megáll, és nem megy tovább, habár maguk az utasok még be nem végezték útjukat." Régi kérdés, hogy az író mikor szolgálja inkább az irodalom fejlődését: ha új utat tör, ha keveseknek ír vagy éppenséggel az olvasók igényeire figyel? Mikszáth hatásának egyik titka, hogy igazában fel sem tette ezt a kérdést. Igaz, hogy az elit- és kommersz-irodalom oly jellegzetes dilemmája a mi viszonyaink között az ő idejében még nem éleződött ki, s a népszerűség, a mindenkihez szólás természetessége nem áll feltétlenül ellentétben az író eredendő küldetésével. A Kinek csináljuk a lapot című írásában nem röstelli kedves-naivan bevallani: „Mikor regényeimet írom mindig egy nénikém áll előttem, aki olyan édesdeden tudott kacagni gyermekkoromban, ha valami jóízűt mondtam, mint egy csengettyű." Talán éppen ezért olvassa őket ma is öreg és fiatal. Meglehet, hogy ez a szempont nem túl emelkedett, de nem baj. Talán nem tévedünk túl nagyot, ha Mikszáthot a „common sense", a józan bölcsesség korántsem gyakorta előforduló gondolkodói típusába soroljuk, ez vállalt magatartása, mondhatni újdonsága, szuverén látásának titka. Az írói pálya alakulását is mint organikus fejlődést fogja fel, 8