Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)

Wéber Antal: Mikszáth maximái

s példája az oly sokat, de nem mindenkinél sokat mondóan emlegetett természet: „Tavasszal a természet cseresznyét hoz és szamócát, nyáron szilvát, ősszel szőlőt. Az olyan író, aki egész életében cseresznyét terem, abnormitás." Tudta Mikszáth persze, hogy van, létezik másfajta irodalom is, mit amelyet ő müvei. Legkedvesebb könyveit emlegetve szól erről bölcs rezignációval: ,,Még egyetlen könyv rázott meg: ,Raszkolnyikov' Dosztojevszkijtől. De azt már későn olvastam. Öreg fa voltam már akkor, aki nem nőhet másképp." Ám, ennek ellenére, a maga módján követte az irodalom fejlődésének benső törvényeit. Ahhoz a Dosztojevszkij-élmény mellett is ragaszkodott, hogy a legnagyobb elbeszélő a történész Macaulay, aki még az oly nagyon szeretett Dickensi is felülmúlja ebben a tekintetben. De azért, nem kis mértékben a századvégen mind érezhetőbben kirajzolódó törekvések hatására, s nem kevésbé ama szellemiség befolyására, melyet a sajtó képviselt az akkori Magyarországon, melynek maga is munkása volt, mindinkább felbukkan nála az irodalom és a valóság sajátos viszonyának a kérdése. Olyan dilemmák, melyek egyrészt a naturalizmus vagy az úgynevezett tényirodalom vonatkozásában kerülnek felszínre. Igy ő, a hagyományos, a nemzeti romantikán csiszolódott elbeszélő módszer képviselője fogalmazza meg, a bevált írói fogásokról szólva: ,,E szabályokból, még a legjobbak, a szinte nélkülözhetetlenek közül is, ártanak a természetességnek, és rontják az illúziót. Még tán a kerekdedség, a frappáns fordulatosság is." Az e megjegyzés ahhoz a tényhez is bizonyítékul szolgálhat, hogy Mikszáth sokszor kifogásolt laza szerkesztésmódja nemcsak pusztán fogyatékosság, hanem egy mástípusú írói ösztön megnyilvánulása. Ennélfogva nem csodálkozhatunk, hogy a később elterjedt gyakorlatot mintegy megelőlegezve írja le a sok tekintetben pogramatikusnak tekinthető Noszty-utószóban, miszerint „A riport az egyetlen, mely a maga természetességében folyik. Legközvetlenebb rajzolata a valóságnak, s azon felül szabad és független a szabályoktól." Mikszáth tehát nagyon is jól érzékelte a regényműfaj újonnan kibontakozó lehetőségeit, ám nem vállalkozott még a gyakorlati következtetések levonására. Ezért, felhasználva és beépítve az új elemeket, inkább a hagyományos formákhoz ragaszkodott. Ám szerinte nem a cselekményvezetés, a jellemzés stb. technikája az, ami az írót jellemzi, noha a közfelfogás így tartja, hanem az írói vélemény, a tárgy felfogásának sajátossága. Ebben a tekintetben viszont Mikszáth kétségkívül külön utat követett, s a hagyományosságra jellemző gesztusok mögött a korral együtt élő kritikus és ironikus, modern egyéniség lényege munkált. Feltűnik, ha Mikszáth kisebb írásait, bevezetőit, alkalmi írásait olvassuk, hogy minden kedélyeskedés mellett is, sőt éppen annak álcájában fontos igazságokat mond ki. Mikszáth korántsem volt tudós alkat, igencsak ódzkodott volna ilyenfajta beállítástól, s elbeszéléseiben s cikkeiben számos epés megjegyzést tesz arra az Akadémiára, mely soraiba fogadta, mégis, a maga könnyed módján, mindenkor igen pontos, találó képet ad azokról a személyiségekről, akikkel, sokszor csak sorozatszerkesztői vagy egyéb kötelességből eredően foglalkozni kényszerül. Ami az irodalmi életet illeti, itt végképp nem voltak illúziói. Gyulai Pállal nem voltak jó viszonyban, ez közismert. Hogy a mindenkori benső küzdelmeket és rivalizálásokat helyzeténél fogva jól ismerte, nem meglepő. Merész általánosításaiban azonban jóval messzebb elmegy, mint az irodalom szakértői. Kijelenti például Az a/dunai diadalát című írásában, hogy nálunk a politikában sokkal nagyobb súllyal esik latba a személy, mint az elv, mindig az utóbbi az, ami háttérbe szorul. Nincs másképpen az irodalomban sem. Tartós tradíció ez, s talán nem megengedhetetlen áthallás, ha a következő szavait időszerűnek érezzük: ,,És most az irodalomban is nem a könyvvel törődünk, hanem az íróval, így válik lehetővé, hogy olyan íróink is vannak, akik még sohasem írtak semmit." 9