Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)

Széles Klára: Mikszáth Kálmán és a múlt századi novellisztika

netként stb. Azaz, — leegyszerűsítve —: a folyamatos, egységes cselekményt szaggatott, mozzanatos, töredékes mása váltja fel. A cselekvő személy jellemfestése gyakorta hiányos, netán vázlatos lesz. S főként, a szerkezet, az elrendezés, amely Arisztotelésznél még teljességet alkotó részek összekapcsolódása, a modern narratív poétika szerint „narratív logikai alapelvek"-hez igazodik; transzformálódik a „kanonikus narratív szerkezet" (Theun van Dijk-et idézve). Mindezzel növekszik azoknak a vonásoknak a száma, ugyanakkor intenzitása, amelyek a novellát novellává teszik, lényegét alkotják. A fő kérdés így, — Thomka Beáta szavaival — az; „hogyan tudnak néhány soros elbeszélő szövegek bonyolult tartalmakat sűríteni, hogyan váltak alkalmassá arra, hogy a létélményt az átfogó epikai tekintet helyett a pillantásba foglalják."

7 Mindehhez alapvető eszköz a redukció (cselekményé, figuráé egyaránt), egyszerűsítés, elhagyás (detractio), fragmentumszerűség és — számunkra talán még jellegzetesebb: — a metaforikusság, szimbolizáció, példázatosság, mint mondat- és szöveg-szintű folyamatokat szervező elv. IV. Egy novella, egy motívum (Lövik Károly:Árnyéktánc. A halál motívuma) A vázlatosan jelzett műfaji átalakulás közvetlen követésére egyetlen novellát választok ki, s elemzése alapjául egyetlen narratív egységet, egyetlen motívumot. Lövik Károly: Árnyéktánc című novellájának cselekménye, fabulája szinte tüntetően sovány. Egy kisfiú a főszereplő, akit egy nagy falusi házban nevel két vénkisasszony nagynénje. Féltik a gyermek egészségét, ezért alig engednek valakit a közelébe, még könyveit is elveszik. Nemcsak barátai, de még játékai sincsenek. Két „barátja" akad mindössze: egyik dajkája, aki meséket mond neki, majd egy sánta kiskutya. Mindketten elpusztulnak, a nádasba vesznek. Ez a nádas, elszigetelt házuk mögött terül el, s a kisfiú számára az egyetlen „élet"-, „játék"-lehetőséget jelenti, az egyetlen kiutat ebből a zártságból. Titkon kiviteti magát csónakkal a nádasba. E titkos kirándulások után lázas beteg lesz, s ilyenkor hagymázos víziói támadnak: „történeteket", „figurákat" lát — árnyak táncolnak előtte, végre benépesedik kietlen világa. Ez lesz egyetlen várva-várt öröme, ambíciója. Tudatosan ismétli meg ezt a kalandot, pedig — mint utólag meg is fogalmazza — tulajdonképpen a halállal játszik. Vállalja ezt: „most már tudom, hogy gyermekkorom leghűbb bajtársa senki más, mint maga a halál volt." A „halál" néven nevezve csupán a novella végén jelenik meg, — akkor egymás után négyszer is, zenei nyomatékkal, szövegszervező és lezáró hangsúllyal — de lényegében a mű kezdetétől visszatérő, vezérlő szerkezeti elem. A szüzsé, a discourse egésze, felépítése lerajzolható egyre szűkülő kör formájában, a főszereplő nyakára fonódó, megfojtó hurokként, — így is megjelenítve a halált. A sokféle változatban felbukkanó motívum egyik ekvivalense: a „meddő élet". Befejező akkordként így találkozunk vele, a halál-\a\ együtt: „A halál, akitől annyian félnek, de aki az elhagyottaknak és szomorúaknak legnagyobb költője, a halál, akinek a legszebb álmokat köszönhetjük, a magyar halál, aki idő előtt megment a meddő küzdelmektől,. . ."

9 A mondat még így, félbeszakítva is felfedi a novella példázatértékét; jelentésének, érvényességének társadalomtörténeti távlatait. Ugyanakkor újrajátssza, megtetézi a mű paradoxon-szerkezetét, s azt is, hogy akár a /ja/aV-motívumban is jelen van ez a sokértelmű, élő önellentmondás: A halál, mint költő, mint vigasztaló, mint szép álom, mint megmentő lép fel, egyszerre tragikus és bizarr módon. Ráadásul mindez felfokozottan történik. Nem akármilyen, hanem „/e^nagyobb" költő, ,,/e^szebb" álom. Szuperlatívuszok kísérik. S éppen ez a túlcsigázás húzza alá a kijelen58