Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)

Széles Klára: Mikszáth Kálmán és a múlt századi novellisztika

tések fájdalmas iróniáját. Ennek a nagyívű, ritmikus próza zeneiségével hullámzó mondatnak a lezárása pedig váratlan képbe torkollik: ,,(a magyar halál), ... aki barátságosan néz ránk a vadvirágos falusi temetők mosolygó papsajtbokrai mögül." • Ez a hangsúlyozott szelídség, idilli derű különös, tragikus szatíra hordozója. A papsajtbokrok mögül barátságosan ránk néző halál, amely (,,aki"!) ilyen környezetben lakik, — „vadvirágos" a temető, „mosolygó"-ak a papsajtbokrok —, többszörösen álcázott, lényegét elrejtő, sőt e lényegével homlokegyenest ellentétes külsőt felöltő. Ez a megjelenítés már önmagában is paradoxon. S még inkább önellentmondás az, amit kimondatlanul közvetít: micsoda élet lehet ott, ahol az élet megszűnése ilyen csábító, vonzó formát ölthet! Éppen szelídségében „gyilkos" az irónia. S az élet, amely ilyen hívogatóvá, barátságossá festi a halált: a meddő élet. Az a lét, amely - ÍZ eddigiekben is benne rejlik, — rosszabb a halálnál. Az az élet, amelynek parabolája az egész novella, többféle konkrét és elvont értelemben, többszintű jelentéseket sűrítve. Akár a cím is ennek a meddő élet-пек, egyúttal a ha/ál-nak másik fajta szinonimája. Árnyéktánc: olyan tánc, amely csak táncnak látszik; olyan mozgás, amely inkább csak érzéki csalódás. Nem élőlények, hanem „árnyak" „járják". Voltaképpen még az élet árnyéka gyanánt sem létezik, csupán a képzelet káprázata. Csalóka nyelvi kifejezésként, felidézett kép mivoltában és többrétű jelképességében egyaránt utalás a novella sarkalatos pontjára, konkréten a kisfiú lázas vízióira; de utalás arra is, ami túl van, kívül van a novellán. Arra, amiből táplálkozik, indíttatását nyeri a fiktív műegész, amit megformál, amit éppen művészi ambiguitásával tesz kimondhatóvá. A ha/ál-nak ez a csapdája, a „meddő élet" megtestesül a novella cselekményében. Például már abban is, hogy idézőjelbe kívánkozik ez a cselekmény, kérdőjelet kap, hiszen — újabb paradoxonként, s egyben szójátékkal élve —: a „cselekmény" lényege a cselekménytelenség. Pontosabban: a cselekménytelenségre-ítéltség. Az az élethelyzet, amelyben az, ami egyetlen kiútként mutatkozik: (nádas, láz, árnyéktánc), maga a kiúttalanság (mindhárom a halálhoz vezető út). Az az alapszituáció, amelyben a távlat maga a távlattalanság (a halál másik változata). A novella főszereplőjének, a kisfiúnak is élet- és jellem-meghatározó vonása a cselekvés hiánya, a meddőségre kárhoztatás. Miközben már életkoránál fogva is korlátozott körű az, amit tehet; a tér, amelyben mozoghat; aközben ezt a korlátozottságot maximálisan fokozza az, hogy — mivel egészségét féltik — még könyve, játékja, barátja sincs. Azaz: nemcsak a jelenkori, hanem a jövőbeli, s a képzeletbeli cselekvéstől, ennek reményétől is meg van fosztva. S ami a több: minden arra irányul, hogy azt a képességét is elveszítse, hogy igénye legyen a tevékenységre, hogy készségei alakuljanak ki. Jól szemléltetheti ezt akár az az egyetlen játékja, amely idézőjelbe kívánkozó „játék": „. . . rugókra erősített acélgyűrűket kellett huzigálnom, hogy megerősödjem. Gyűlöltem ezeket az acélgyűrűket, amelyeknek érintése hideg és utálatos volt,. . ." Lenyűgöző kötelezettség inkább ez, mint felszabadító, örömöt adó játék. „Gyűlölet", „hidegség", „utálatos"-ság képzetei tapadnak hozzá; nem az életvidámság, hanem az életuntság (ismét /ia/á/-közelség) jegyei. Ugyancsak teljes szimbóluma ennek az elemi sarokbaszorítottságnak az „ánizsszagú nappali" is, ,,. . . ahol türelmesen kellett ülnöm, mialatt nagynénjeim tépést csináltak, és rokonaink különböző sorsáról, a szerencsétlen Leontinról, a kalandos természetű Barnabásról és a felfuvalkodott Ábrisról beszélgettek." 59