Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)
Imre László: Epikai ritmus és kicsinyító emocionális-vitalisztikus valóságélmény A Szent Péter esernyőjében
Imre László EPIKAI RITMUS ÉS KICSINYÍTŐ EMOCIONÁLIS-VITALISZTIKUS VALÓSÁGÉLMÉNY A SZENT PÉTER ESERNYŐJÉBEN 1. Egy különös sorsú Mikszáth regény „Már a cím kimondásakor valami édes íz ömlik el az ember nyelvén, a gyermekkor emlékének édessége, s az első tudatos esztétikai élvezeté: amikor észrevettük, hogy nemcsak a mesét élvezzük, hanem azt is, hogyan mondják el nekünk." — írta Nagy Péter a Szent Péter esernyőjét „újraolvasva" 1 , bizonyára sokak olvasói emlékét és esztétikai benyomását fogalmazva meg. De nemcsak ez támasztja alá azt a feltevést, hogy különleges telitalálata ez Mikszáthnak, hanem páratlan külföldi sikere is. Jókai egykorú népszerűségét elérő, sőt meghaladó olvasottságot ér el mindjárt a magyar megjelenést követő években, s ennek okát nem kereshetjük nyelvi, modorbeli értékeiben, hanem főképpen cselekményszövésében, világképében, melyet a fordítások is megőrizhettek. Nemcsak az 1907-ben. Budapestre látogató Theodore Roosevelt amerikai elnök kedvenc regénye, hanem az első világháborúig tizenhárom nyelvre fordítják le. Francia, német, angol stb. nyelvterületen ér meg több kiadást rövid időn belül. Ehhez képest hazai fogadtatása, leszámítva sok apró, inkább hírverő és ünneplő cikkecskét, eléggé mérsékelt. Sem az ún. hivatalos kritika, az akadémikus kör, illetve a hozzá közelállók (Gyulai, Péterfy) nem vesznek róla tudomást, sem az ún. polgári liberális, ilyen vagy olyan szempontból ellenzéki színezetű orgánumok nem ismerik fel jelentőségét. Az egyetlen igazán komoly írás Ambrus Zoltán cikke A Hét-ben. 2 Ambrus rokonszenvvel ismerteti a regényt, kritikájának végén azonban lényegében korszerűtlennek, mi több, tartalmatlannak ítéli, összekapcsolva az ugyancsak népszerűsége delelőjén álló Jókai akkor frissnek számító műveivel: „Nem találják önök különösnek, hogy a mi kitűnő íróink Trenk Frigyes változatos kalandjaival mulattatnak bennünket, vagy egy esernyő hányattatásait mesélik el pompás előadásban? Hogy azok, akik auktoritással szólhatnak akármiről, nagy előszeretettel keresik azokat a témákat, amelyek kiváltképpen a naiv lelkeket érdeklik, s óvatosan hallgatnak arról, ami a felnőtt embert szokta érdekelni? Mintha csak arra való volna nekik az írás, hogy eltitkolják vele a gondolataikat .. . Tessék elolvasni egy pár orosz regényt, összehasonlítani a Gogoly és Tolsztoj írásait. Micsoda más szellem! Mintha egy század választaná el őket." Ambrus Zoltán tehát a kortársi realizmussal összevetve marasztalja el Mikszáthot, s olyasvalamit keres benne, ami nyilvánvalóan hiányzik, mert Mikszáth alkatától, tehetségének természetétől idegen: „De hát igazán nem történnék ebben az országban semmi, amiről kitűnő elbeszélőinknek érdemes volna egyetmást mondaniok? S hol van a nyoma munkáikban, hogy egyebet ne mondjak, például annak a roppant fejlődésnek, melyen ez az ország 1867 óta keresztülment? Pedig bizonyára sok érdekeset tudnának mondani erről is, meg egyéb komoly témákról is." Ezek a kifogások majdnem száz évvel később megismétlődnek bizonyos humoros-ironikus írói modorral kapcsolatban, s éppily jogosan és jogtalanul. Jogosan, mert a kritikus, sőt az igényes olvasó is okkal kéri számon az irodalmon a kor problémáinak mély belátását és megjelenítését. De jogtalanul, mert az írónak legértékesebb, s őrá leginkább jellemző adottságairól kellene lemondania, s alkatától idegen feladatra kellene vállalkoznia ahhoz, hogy a kritikus igényeinek megfeleljen. 43
