Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)

Kerényi Ferenc: Teleki László „Kegyenc”-e és színháztörténetének néhány tanulsága

8 apród, 10 tiszt, 12 szenátor, 16 katona szerepelt a 11, névvel is jelölt szereplőn kívül. Ennek szellemében vállalta fel a rendezést nyíltszíni jelenetét a IV. felvonásban, a katonaság és a polgárok összecsapásával. Mindez nem jelentett csak külterjességet; van adatunk a színész vezetés részletekbe menő előkészítésére is. Az I. felvonás döntő fontosságú kockázási jelenetében a szereplők így helyezkedtek el a játékasztal körül: Caustinus Héraclès Caesar Maximus Nagy Imre megjegyzése: „Maximus jobb kezén legyen a gyűrű." Azaz a fontos kellék az asztal fölött, a kockázás folyamán többször villanjon a néző szemébe; ellenkező esetben a kockajáték elvonná a figyelmet a gyűrűről. így viszont Héraclès éppen a gyűrűt viselő kéz fölött áll, mondata („Ily gyűrű sokat ér") többértelmű jelentést kap a néző számára. Egyetlen területen nem változott a helyzet: a szerepkörök rögzülése nyomán a művészi értékhierarchia megmerevedése már-már a drámaszöveg ellen hatott. Petroniust és Palladíust egyaránt hős, illetve hősszerelmes játszotta: Szacsvay Imre, illetve Nagy Imre. Ez utóbbi, Jászai Mari-Júliához és Fáy Szeréna—Piacidiához hasonlóan, megőrizte 12 évvel korábbi szerepét. Csakhogy ezáltal Petronius Maximust mindössze öt évvel idősebb színész alakította, mint fiát, Palladíust. Négy év volt a korkülönbség az Eudoxia császárnét játszó K. Hegyesi Mari és a lányát alakító Fáy Szeréna között. Végül: Júlia, Petronius Maximus második felesége (Jászai Mari) négy évvel idősebb uránál! A hősök és tragikák ilyen túlsúlya ugyancsak leegyszerűsítette az emberi kapcsolatokat és konfliktusokat Teleki szándékához képest. Valentinianus említett „lefokozását" színészileg is megtették, amikor Gyenes Lászlóra, a színház intrikusára bízták, Lucifer és Jágo személyesítőjére. A Paulay-korszak végére tehát Teleki drámája besorolt a klasszikusok sorába: lekerekített, az irodalmi akadémizmus szellemének megfelelő tragédia lett belőle, magas színházművészeti színvonalon megvalósítva — anélkül azonban, hogy átütő sikert aratott volna; akár 1892ben, akár egy évvel későbbi felújítása során. (Ez utóbbi előadást beárnyékolta a rendező, Nagy. Imre egy nappal korábbi öngyilkossága.)

27 A Kegyenc színháztörténetében eddig tapasztalt ellentmondások azonban jól mutatják számunkra, hogy — tehetségük alacsonyabb szintjén — Paulay utódai miért nem tudták a megszüntetve megőrzés módszerével vezetni a színházat. Ezért a hazai színészet új irányzatai a Nemzeti Színházon kívül, sőt annak stílusa ellenében jelentkeztek, elsősorban a Vígszínház, majd a Thália Társaság tevékenységében. Az általános tendenciákat jól példázza a Teleki-dráma tovább színháztörténete. Az 1913. szeptember 18-i bemutatóról (további előadásai: szeptember 19. és 28.) nincs rendezőpéldányunk, a rendező nevét a színlap sem tünteti fel.

28 Szacsvay Imrét a címszerepben már 1892-ben dikciózó, dörgőhangú, de kimért hősnek találták, 1903-ban még inkább. S noha a kiegyezés erősödő válsága, a „nemzet és uralkodója közti összeütközés" adhatott volna új, korszerűbb jelentést is a drámaszövegnek,

29 a kilenc képre összevont előadást ekkorra ifjúsági produkcióvá süllyedt; sikerét a IV. felvonás Jászai-Júlia és Beregi—Palladius közötti nagyjelenetét követő szünetet végigtapsoló, a tragikát ünneplő karzati gimnazisták biztosították. Új tendenciák csak a színészi munkában jelentkeztek. Beregi Oszkár ekkor még — a Thália Társaság és Max Reinhardt iskolája előtt — inkább adottságaival (meleg orgánumával, jó beszédtechnikájával és megjelenésével), mintsem kiforrott eszköztárával hódított. Mellette Ivánfi Jenő—Valentinianus ,,oly erős realismust produkált, hogy az új stílt mét meg nem szokott karzat kinevette érte."

30 Feltűnő, hogy a Paulay-gárda fáradása és ebből következően a szerep86