Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)

Kerényi Ferenc: Teleki László „Kegyenc”-e és színháztörténetének néhány tanulsága

mann Imre cikke a tanúnk 1847-bol, amelyben a kiváló művészettörténész típusdíszletek és jelmezek készítését javasolta, köztük római koriakét is, melyek például a Kegyenc előadásain is használhatók lennének.

9 A Teleki-előadások fényességét emelte Erkel Ferenc (elveszett) kísérőzenéje és a mulatójelenet táncbetétjének, valamint tömegmozgatásának koreográfusi megtervezése Hasenhut Leonard (1841, 1842) és Kolosánszky János (1845) táncmester által. A színészi ambíció és a romantikus drámák közé besorolódott tragédia útjai 1860-ban és 1865-ben váltak szét, amikor a Kegyenc hosszabb szünet után újra megjelent a Nemzeti Színház színpadán. Kétségtelen, hogy e fázisában a dráma és az előadás elválaszthatatlan a napi politikai helyzettől és írója sorsától. ,,A darabot nagy figyelemmel hallgattuk végig, annál is inkább, mert számos véletlen vonatkozást lehetett abban észrevenni a világ jelen viszonyaira..." — írta a szépszámú közönség magatartásáról az 1860. szeptember 19-i, a Teleki letartóztatását hetekkel megelőző előadásról Jókai Mór lapja, a Vasárnapi Újság. 1865-re Telekinek erős méltatói is támadtak: Salamon Ferenc, aki Petronius Maximus iróniájában a független lélek megőrzésének egyetlen lehetséges módját méltatta a zsarnokság és az erkölcsi züllés ellenében vagy Zilahy Károly, aki egyenesen a világirodalom remekei közé sorolta a Kegyencet}

0 Az 1849 után értékőrző hagyománnyá merevedett és így óhatatlanul klasszicizálódó színpadi romantika azonban nem folytatta a dráma értékeinek kibontását. A színészi kezdeményezőkészség hanyatlásával szemben (amit nemcsak a címszerep említett, ismételten téves kiosztása jelez) még nem mutatkozott ekkor markánsan a rendezői értelmezés. Szigligeti Ede inkább lepergetett, mint megrendezett előadásaiban az esetleges, szerepköri rutinra épülő alakítások sokasága utal erre. A kritika viszont egy általános, klasszikus tragédiái játékmódot kér rajtuk számon. Szigeti József tragikus hősnek sem alkatát, sem hangját, sem gesztustárát tekintve nem felelt meg, de a HöJgyfutár 1860. évi recenzense értetlenül nézte Tóth József groteszkebb alakítását is a császár szerepében, csupán halálát említi dícsérően: ,,Volt azonban egy momentuma, midőn arcát palástjával födve, a gyáva zsarnokot igen mesterileg ábrázolá."

11 Szigligeti Ede, az 1860-as évek két előadásának rendezője a reformkori példányról másoltatta át a szöveget. De további húzást is alkalmazott: elhagyta Piacidia és Pallad(ius) jelenetét, a II. felvonás 1. színét. Ezáltal a helyszínek száma ismét csökkent eggyel, a cselekményt folytatni lehetett all. felvonás 2. színének „Maxim laka" szobájával.

12 Sidonius szerepe változatlanul kimaradt, és kisebb húzás erősítette a főhős magáramaradásának tragédiáját az utolsó jelenetben. A reformkori szöveghez képest Szigligeti néhány helyen visszatért Telekihez, hogy gördülékenyebbé tegye a színpadi történést. Az 1860-as évek rövid, kettős közjátéka átvezet a színészi ambíciótól a rendezői szándékok és értelmezések korszakához. Paulay Ede, a Nemzeti Színház igazgató-rendező-dramaturgja a szükségből faragott erényt, amikor megrendezte évad elején, három alkalommal a magyar klasszikus ciklusokat, használható játékdarabokat keresve a drámai hagyományban. Mindjárt az első évben, 1880-ban sort kerített a Kegyencre.

13 Paulay szokott módszerével dolgozott. Nem a korábbi színpadi példányokat másoltatta le, hanem Teleki teljes szövegét. Dramaturgként (amely természetesen elválaszthatatlan rendezői tevékenységétől) pedig a hatásosság és a mondhatóság kedvéért sokhelyütt habozás nélkül át is írta a szöveget. Ennek mértékét érzékeltetendő, ideiktatjuk Petronius Maximusnak az I. felvonást záró monológját, pontosabban annak is befejező részét: 82