Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)

Kerényi Ferenc: Teleki László „Kegyenc”-e és színháztörténetének néhány tanulsága

Caesarja — hősszerelmesként a legjobban közelíthette meg a liberális eszményeket, „ő nem felejté el, hogy színpadon van, hol nem mezítelen valóságot, hanem az élet művészileg megnemesített képeit kell visszatükrözni" - írta róla Bajza József 1842-ben, egy francia dráma ürügyén.

5 Nincs okunk kétségbevonni, hogy Lendvay ezúttal, a Kegyenc címszerepét is hasonlóképpen játszotta, mintegy korrigálva a drámaírót, ahogyan ezt a már emíített ///. Richárdban és az Othelloban is megtette. A legizgalmasabbnak az 1842. január 6-i, második előadás bizonyult, amikor Egressy Gábor politikai töltést adott a főszerepnek. A radikális színész 1842 elején, két hónapon belül hasonló módon, példázatként játszotta el a Coriolanus címszerepét (január 25-én) és a Julius Caesar Antoniusát is (február 26-án). Petronius Maximusként a hősies bosszúgesztusokat pózokká fokozta le, így kérdésessé téve a romantikus hős egész kifejezésmódját, közvetve a magatartás hitelességét. Bajza megsemmisítőnek szánt, a dráma vonatkozásában már hivatkozott kritikájában Egressy ,,erején fölüli kiáltozása és tagjai dísztelen vonaglása" helyett mérsékletet, simaságot, kerekdedséget igényelt volna. (Ugyanígy értékelte a Corio/ani/s-alakítást is.) Ha Bajza azért kárhoztatta a színészt, mert nem nemesítette meg az írói tévedésnek minősített főszerepet, a színháztörténet így értékelheti a vállalkozást: Egressy törekvése nem jutott ugyan maradéktalanul érvényre alakításában, értelmezésében mégis találkozott az írói és a színészi kísérletezés szándéka. Megjegyezzük még, hogy Egressy — szokatlanabb módon — válaszolt is Bajza kritikájára, a vita azonban elkanyarodván a Kegyenctő\, nem lehet mostani elemzésünk tárgya.

6 A színészi ambíció végleteit 1860-ban és 1865-ben Szigeti József jelentette, akiről méltán írta a Vasárnapi Újság: ,,...a büszke hős nem a kedélyes nagybácsik személyesítőjének való."

7 A romantikus szerepkörök gyakorlata természetesen a többi szerepben is érvényesült, némi ingadozással, ez azonban — szemben az abszolút főszereppel — nem befolyásolta lényegesen az előadások színvonalát. Júliát előbb naíva (1841, Lendvayné), később tragika játszotta (1842, 1845, Laborfalvi Róza — az utóbbi évben az ő jutalomjátékaként). Aetius a „kedélyes apa" szerepköréből (1841, Szentpétery Zsigmond) a nyers, faragatlan figurákat játszó Bartha János kezébe ment át (1842, 1845). III. Valentinianust az ősbemutatón Egressy játszotta, később a társalgási darabokban kiváló László József (1842), majd az intrikus Fáncsy Lajos (1845) vette át. Mindvégig tragika adta Eudoxiát (Laborfalvi, Bartháné, Szathmáryné), hősszerelmes Palladiust (Lendvay, majd a fiatal Szigeti József), Piacidiát pedig hasonló evidenciával naíva (Hubenayné, utóbb Balog Jozefa). Szigligeti Ede személyében azonos alakítója volt a reformkori előadások Heraclesének. Az 1841 és 1845 között használt súgókönyv, valamint a színlapok bizonysága szerint

8 lényegesebb változtatást a szöveg elsősorban szcenikai-technikai okokból szenvedett. Az egész III. felvonást egyetlen színhelyen játszották; a IV. felvonás 1—3. jelenete, valamint a „tér, fényes csarnokokkal" (azaz a 2. szín a IV. felvonásban) áttevődött a császári palota szobájába, ahová a tömegnek csak zúgása hallatszik be. Jelentősen meghúzták az V. felvonás jeleneteit, a cselekményt felgyorsítandó a végkifejlet előtt. Az 1842. évi második előadásra további húzásokat alkalmaztak, így kimaradt Sidonius jós teljes szerepe — ami azzal a gyakorlati haszonnal is járt, hogy nem kellett bajlódni (hátsószínpad híján) a színpad mélyén, pantomimmal megoldott jóslat-látomásokkal. A dráma így akár három díszlettel is előadható lett: szoba (variálva), terem, kert. A színpadtechnikai szempontok ilyen súlyát az indokolta, hogy a Nemzeti Színház kénytelen volt díszlet- és jelmezraktáraiból gazdálkodni, általában az új produkciók esetében is. Minthogy ezúttal másképp történt (,,Az új diszitményeket festette Engert ur nemz. szinh. diszitő"), legalább a színváltozások számát igyekeztek csökkenteni. Hogy a gyakorlat, melynek során nyilván a Kegyenc díszleteit szintén ismételten felhasználták, nem változott, arra Henszl81