Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)

Kovács Sándor Iván: Rimay Velencében avagy egy rímtoposz diadalmenete – és bukása(?)

A XIX. század első évtizedéig tartó szemlénket — amely bővíthető volna — végezzük ezzel a dévaj versikével és a Bécsben tanuló erdélyi diák (vagy a Magyar Hírmondó szerkesztője) 1785-ben megjelent kedélyes klapanciájával. A Csokonai körüli virtuóz debreceni diákköltők bizony mennyivel jobban verseltek, bár tárgyunkhoz csak egy szerencse—megmentse rímet sikerült találnom antológiájukban.

70 A rajtuk is iskolázódott Földi János talán éppen erre a Hírmondóbeli zöngeményre céloz. Valóban, hogy elolcsósították, túlhajtották Rimay leleményét, a nála még áhítatos Velence-rímeket! Földi 1792-re kidolgozott pályamunkája, A versírásról második részének egyik jegyzetében már joggal így dohog: ,,lde való a ritmus vagy kadencia kedvéért sokszor oly idegen dolgoknak egybepárosítások vagy inkább srófolások, melyek közül valamelyikre egyébaránt semmi szükség nincsen, hanem csak ritmustoldásra, mint Kemence, Velence stb. Ez olyan mintha, mikor Sárándra akarnánk menni, vagy elsőben vagy utána Bárándra is el kellene mennünk, ámbár ott semmi dolgunk. Az ilyenek, csak a versvégek jól kopogjanak, a belső érdemmel keveset vagy semmit nem gondolnak. Ok azt gondolják, hogy egy végben van Tokaj Pocsajjal;Velencéből Kemencébe ugranak, s nem csuda, ha sokszor nagyot esnek. Akik ilyen dolgokat egybeforrasztanak, azoknak inkább vasmíveseknek, mintsem versmíveseknek kellene lenniök."

71 A XIX—XX. század versmíveseit még inkább válogatva és már csak rímeikkel idézem: szerecse—jelentse, rettentse—szerencse, lencse—szerencse (Csokonai), boglyakemence—Bence, Bence—vasszelence, Bence—szerencse (Arany), szerencse—Velence (Babits, Illyés, Vas), kemence —lencse, kemencét—szerencsét (Sinka), szerencse—bilincse, medence—kemence (Weöres), szerencsét—kemencét (Nagy László). Lásd még a gyermekversikét: „Kormos volta kemence, I Fekete lett Kisbence. " A XX. századi magyar líra három nagy rímvirtuózát, Tóth Árpádot, Kosztolányit, József Attilát lássuk szövegszerűen is: Merengés, ó, merengés, mélyén a csöndes éjnek Rejtelmes látcsövünk, szelíd kristályú lencse, Mért néz ma rajtad újra a csüggedt, árva lélek, Kutatva: sorsa éjén arany planéta leng-e? Merengés, ó, merengés, oly írral telt szelence, Minővel látni kenték szemünk varázsló vének, Hogy szirtek rejtett kiesét előttünk megjelentse, Ó, mért mutatsz megint fényt a lélek bús szemének? Merengés, ó, merengés, hisz hazugok a fények, S mint sós lehű lagúnán a cifra, vén Velence, Csak ringasz renyhe tükrén a könnyek tengerének —, A tétlen búsulótól elfordul a szerencse, És meg nem könyörülnek őrajta semmi mélyek. Sem fenn az égi szférák őnéki nem zenélnek... (Tóth Árpád: A Merengéshez, megj. 191 б)

72 49